Ismerős?
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akit „imád” anyós pajti. Alapítsunk klubot! És hogy mindezt mivel érdemeltem ki? Hogy szeretem a fiát.
Már nagyon régóta ismerjük egymást a párommal. Egészen a középsuli óta. És igen, valami volt első látásra. De csak évekkel később gabalyodtunk össze teljesen. A legjobbkor. Én akkorra megjártam egy másik kontinenst, ő pedig eleget komolyodott egy normális kapcsolathoz. Ő szingli volt, nekem meg pont a végét járta a sose volt románc. Összefutottunk. „Véletlen”.
Aztán meg egyre többször, de már direkt is. Voltak közös bulik, meg csak úgy találkák. Összemelegedtünk. Sose voltam még annyira szerelmes. Azt se tudtam előtte, mi az. Minden percét imádtam, amikor velem volt. Utáltam hazamenni, ő pedig egyre többször mondta, hogy maradjak.
A lakás közös volt az exemmel, de őt meg nem ette el onnan az avas, így nagyon sokáig amúgy se lehetett volna húzni a szitut, vidékre meg a családhoz nem akartam költözni, egy albi meg egyedül… húzós.
Ő az anyja lakásában lakott, de anyuka csak napközben járt haza pár órára, sok vizet nem zavart. Beszéltek is, hogy vagyok, és mi lenne, ha odaköltöznék. Anyukának már látatlanban sem voltam a kedvence. Hogy miért? Nem tudom, talán mert létezem.
Kicsit féltem is, hogy mi lesz ebből. Mit mondjak… Nem volt alaptalan.
Mivel valahogy a kapcsolatunk elején anyós agybajt kapott, szó szerint, q….va sok szabadideje lett. Szerencsére sokat nem találkoztunk hétköznap, de ő jött hétvégén is. Az a tuti. Volt, hogy már korán reggel, a piacról hozzánk érkezett, amit jelzett is azzal, hogy izomból vágta be az ajtót.
Szupiiii, anyuka itt. Megint!
Ha segíteni akartam, nem engedte. Ha én csináltam valamit, például kivittem a kukát, és betettem az új zsákot, megigazította utánam. Újrateregette a ruhákat és ehhez hasonlók. Gondoltam, ezen ne múljon, csinálja egyedül, ha neki az tetszik. Nem vagyok balhés típus, inkább arrébb állok, nem szólók, tojok rá.
Akkor jött a faszija, hogy milyen rohadék, lusta genyák vagyunk, mert szegény asszony… Le is léptünk.
Akkor az lett a baj, uncsi lett az élete, nem volt kiről „gondoskodni”.
Nálunk pedig bekopogott a gólya. (Ez egy másik sztori, majd részletezem egy következő posztomban.)
A lényeg, hogy nem viseltem jól. A huszadik héten vakbéllel műtöttek, kénytelenek voltunk visszaköltözni a városba, mert a férjem úgy gondolta, ha gáz van, legyünk minél közelebb a dokihoz. Ezt már nem is részletezem.
Én voltam a világ szemete amiért még terhes is merészeltem lenni, mi az, hogy nem tudok vigyázni, meg egyébként is az ő fia egy ilyennel… soha.
Se kedvem, se idegem nem volt, hogy még vele is balhézzak.
A pöttöm persze ennek, meg más egyéb gondoknak hála, úgy gondolta, hogy ennyi elég volt, ő most már kiköltözik onnan. Ez a 36. hét előtt volt pár nappal.
Szerencsére időben kaptunk tüdőérlelőt, semmi gond nem volt a picivel, viszont besárgult, úgyhogy két hetet élveztük a kórházat, minden „szépségével” pont az ünnepek alatt.
Az újévből már csak pár napot szívtunk bent, szerencsére kiskoma összekapta magát, úgyhogy hazamehettünk. - Igen ám, de anyóska várt otthon.
Szó szerint betegedtünk bele az egészbe. Májusig bírtam, aztán leléptünk. Istenem, az a szabadság!
Hogy nem vizslatják minden perced, hogy senki nem szól bele, vagy fintorog minden tettedre, hogy nem kell szégyellned magad, ha véletlen el merészelsz aludni napközben, mert a pici egész éjjel sírt… Nos, az leírhatatlan.
Jól elvoltunk. Mi. Ő meg nem. Megint én voltam a szemét. Néha bántott, néha le se sz…..tam. Nem is igazán tudtam, mit kéne kezdenem a helyzettel. Aztán jött a kicsi tesó. Mit mondjak, gondolhatjátok.
Amikor eleve minden percben gyűlöl, és akkor még egy gyerek, pedig ő azt remélte, hogy a kisfia szalad hozzá haza! Nahát ilyet!
Ráadásul a kisebbet még bántotta is néha, és nem is titkolta, hogy nem szereti, mert rám hasonlít. Most erre megint mit lehet mondani?
Odáig fajult, hogy gondolta, hősnőt játszik és megmenti a világot a gonosz csúnya némbertől, aki elvette a picike és védtelen fiát. Vesszen a sátán!
Azóta nem beszélünk. A férjem próbálta vele rendezni a viszonyt, de anya nem volt benne partner.
Nem látta a gyerekeket, és nem is keresi őket. Kilenc éve.
Szerintem nem is tudja, hány unokája van, hacsak a pletyka nem jutott a fülébe.
És azt se tudta, hogy összeházasodtunk.
Ha neki jobb így…
Tudom, hogy nem konkrétan engem utál, hanem azt a valakit, akivel a fia él, de ez nem mentség a tetteire. A gyerekeknek jó lenne egy nagyszülő, de ő nem akart az lenni.
Lemarad róluk, rólunk, a saját gyermekéről.
Sajnálom, hogy csak ennyi esze van.
MsMordor msmordor.reblog.hu
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
