Azon gondolkoztam a születés csodája után, hogy milyen lesz majd akkor ez az ember, amikor én már nem leszek, hogy tehetek meg addig mindent érte, hogy lehetek elég jó anyja. Azt sokan tudják sajnos, hogy milyen jó anya nélkül felnőni, meg azt is, hogy milyen anya nélkül, de én azt tudom milyen, amikor a jó anya a beért gyümölcs felett már nem szemlélődik, nem korrigál, nem bánkódik, mert már nincsen.
Tudom, az emlékek és az évek sok mindent megszépítenek, de akkor osszátok el öttel amit mondok, még úgy is „bezzeg”. Anyám szerető, megbocsájtó gyermeke volt szüleinek (volt rá szükség, mert fiatal lány koráig nem halmozták el sok jóval), öregeket látogatott, akikhez vitte a saját gyerekeit, sütit vitt az utcában az egyedül élőkhöz, szappant és ruhát adott a hajléktalanoknak, gyerekeket tanított, ha hibázott 9 éves sérülteknek mondta: „ne haragudjatok, tévedtem”, feleség volt, úgy mosott, főzött és takarított, hogy nem emlékszem rá, csak az eredményre, mert mind játék volt, vagy közös, enyhén irányított, kicsit utált munka. És anya volt, háromé biztosan, de utólag sokaktól hallom: „ezt is tőle tanultam”. A kamaszokkal beszélgetett és ők beszéltek hozzá. A kicsiknek magyarázott. Sok játék játékra nem emlékszem vele, de főztünk, sütöttünk, olvastunk, kirándultunk, növényt határoztunk, madarat lestünk, együtt tanultunk. Egy biztos, időkibővítőt használt. Tizedannyit nem bírok, mint ő. Aztán egyszer csak elerőtlenedett, aztán gyenge lett, majd halott.
Én kiskamasz voltam (13 pontosan), sokan mondták, hogy a fájdalom majd elmúlik és az idő mindent begyógyít. (Üzenem nekik: Nem, nem múlik el. Az idő viszont tényleg változtat valamit rajta.) Én talán elvittem volna magamat egy pszichológushoz, mikor egy könnycseppet sem látok a gyászoló lányomon, de érthető, hogy ez akkor nem jutott elsőre eszükbe. Mindegy, később elmentem magam. Kellett.
Annyira igaz esetemben, hogy, ha stabil alapokat teszel le, akkor az évekig nagy hátszelet csinál a gyereknek. Hosszú ideig tudtam táplálkozni anyám tanításaiból, sőt, a mai napig. Szeretem, tisztelem őt, és ezért tudom tartani magam egy stabil úthoz, mert miatta érzem, hogy a lényeg a dolgok mögött, valahol arra van. Sok embert hagyott itt, de mindnek megváltoztatta az életét, valahogy mindenkit készített arra, hogy miben erősítse majd egyedül magát.
Mégis, ami mindennap eszembe jut, hogy soha nem mondhattam neki, mikor este 10 után értem haza, hogy „hagyj anya, ez az én életem!”, soha nem utálhattam kamaszként, hogy „ilyen soha nem akarok lenni”, nem volt ott, amikor örültem az első munkahelyemnek, majd amikor szomorkodtam, hogy mégsem kell annyi ember nekik. Nem volt ott az esküvőmön, és nem hívtam fel a szülőszobáról, hogy „minden rendben, egészséges!”. Nem tudom felhívni, ha unatkozom séta közben, ha elalszom állva a fáradtságtól, ha elegem van a napból. Pedig felvenné, beszélne, jönne, ölelne, nevetne, vigasztalna, ó, és leszidna, megpöckölne, szigorú lenne, ha kell. Nem volt senki, aki fogja a kezem, mikor műtétből ébredtem, mikor egyik felsőoktatási intézményből a másikba grasszáltam, mert nem tudtam elintézni a papírügyeimet, mert úgy féltem egyedül. Tudom, ez mindenki másra is igaz, de, ha én kértem volna, ő segített volna. Aztán egyszer apám megnézett gyerekek között, miközben dolgoztam és láttam, hogy büszke. Azt is mondta, hogy anyám örülne nekem. Hát, lehet, de az biztos, hogy órákat beszélgetnék vele a hogyanokról, miértekről és tanítana tovább.
Azt megértettem a hiányából, hogy tudom, mit tudok adni azoknak, akik ma mellettem vannak. Hálás vagyok, hogy itt lehetek a fiamnak, hogy mikor dilinyósan ugrálok előtte, hogy végre elmosolyodjon, tudom, hogy a lehető legjobb anyja vagyok, akkor is, ha kívülről mindez nem pont így látszódik. Sokaknak nem jut ilyen anya, mint nekünk, de nekünk csak kis időre jutott. Mégis úgy érzem, így is sokkal többet adott, mint amennyit valaha is elvárhattam volna. És itt van előttem a fiam, idővel majd remélem, egy kis sokadalom, akiknek, bár adhatnám csak a felét annak, amit én kaptam, és akkor elég jó anya lennék.
Pirosbetli
Halállal kapcsolatos cikkeinkből:
16 napos korában meghalt a kisfiam
Miért haltál meg, Apu?
Engedd a gyermekedet is gyászolni!
Addig mondd, hogy szeretlek, amíg még lehet!
A papát elvitték az angyalok
