Első házasságomból van egy nyolcéves fiam. A terhesség zavartalanul zajlott. A 40+6. napon jöttek a fájások. Mint a legtöbb elsőszülőnél, a vajúdás elhúzódott, nehezen tágultam, és egynapi pokoli fájdalmak után végre megérkezett. Vágtak, repedtem, de minden fájdalmam feledtette, hogy a kezemben tarthattam a kisfiam.

Második terhességem is zavartalan volt, az orvosom minden vizsgálatnál azt mondta:

„A magzat egészséges, minden rendben van.”

A 40+5. napon hajnali kettőkor arra a bizonyos fájdalomra ébredtem. Hajnali négykor 10 perces fájásokkal indultunk a kórházba a férjemmel. Neki első, nekem második gyermekem, így már tudtam, mi vár rám a szülőszobán. Viszonylag hamar kitágultam, reggel nyolcra teljesen eltűnt a méhszáj és jöttek a tolófájások, de hét óra vajúdás és sikertelen próbálkozás után hiába nyomtam, a kisfiam csak nem akart kibújni. 

Ezután stratégiaváltás, két szülésznő teljes erőből a hasamat nyomta, a harmadik könyékig bennem a baba fejét próbálta beigazítani. Mint később kiderült a zárójelentésből, a baba feje nem illeszkedett be rendesen a szülőcsatornába, a magzatvíz is zöld volt, és fájásgyengeség is fellépett nálam. Itt már nem bírtam a fájdalmat és császárért könyörögtem. Még egy gyors ultrahangot elvégeztek, és már toltak is a műtőbe. Teljes altatást kértem, nem bírtam volna elviselni még több fájdalmat.

Kisfiunk 3510 grammal és 52 centivel jött a világra. Mikor felébredtem, a férjem mellettem volt. A kisfiunkat elvitték az intenzív osztályra, mert légzéselégtelenség lépett fel nála. Mindketten nagyon megijedtünk a férjemmel, én teljesen ki voltam bukva, hogy még csak nem is láthattam. Pár órával később a doktornő tájékoztatott minket, hogy a két szívkamra közül az egyik kisebb, mint a másik, ezért a kicsi szíve nem tud elég oxigénnel teli vért pumpálni a tüdejébe, és emiatt lélegzik nehezen.

Másnap átszállították egy speciális gyermekszívklinikára, ahol jobban kivizsgálták, és utána jött a feketeleves. Nem csak a szívkamrával voltak gondok, hanem a szívből kivezető erek sem úgy fejlődtek, ahogy kellett volna. Kérdezték, hogy ez meglepetésként ért-e minket, merthogy ezt a nőgyógyásznak látnia kellett volna az ultrahangon. Mondtuk, hogy a doki minden egyes vizsgálaton azt mondta, hogy a baba egészséges, szóval igen, meglepetésként ért. A férjemmel mindketten egészségesek vagyunk, egyikünk családjában sincsen szívbeteg. Így a miértekre senki sem tudott választ adni. De megnyugtattak minket, hogy csupán három műtéttel orvosolható a probléma. Az első műtétet pár napos korban végzik katéteren keresztül. A másodikat hat hónapos korban, a harmadikat pedig három-négyéves korban.

A második és harmadik műtétre már nem fog sor kerülni...

A beavatkozást a pici hatnapos korában végezték el, de sajnos nem sikerült a katéterezés és fel kellett nyitni a mellkasát. És innen elindult minden lefelé a lejtőn. A szívét rátették egy gépre, ami segített neki a vér pumpálásában, mert egyedül képtelen lett volna ezt a feladatot ellátni. Másnap a veséi leálltak, dialízist kapott, ami nem volt hatásos, ezért egy csövet vezettek a hasfalába és ezen keresztül ment a dialízis. Amikor sikerült a víz nagy részét eltávolítani a testéből, elkezdték vizsgálni az agyát, mert félő volt, hogy a műtéti komplikációk miatt sérült... És igazuk lett. Az agy azon része sérült az oxigénhiány miatt, ami a mozgásért, beszédfejlődésért felelős. A szíve sem erősödött meg annyira, hogy le lehessen venni a gépekről. És itt kellett meghoznunk életünk legnehezebb döntését... El kellett engednünk a mi szerelembabánkat...

Minden egyes nap hosszú órákat töltöttem az intenzív osztályon, fogtam a kicsi kezét, simogattam, beszéltem hozzá, nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz, nemsokára mehetünk haza, a nagytesó is már nagyon várja.

16 nap jutott neki az életből, egyszer foghattam a karomban...

Most üresen áll a kiságy, a szekrény tele babaruhával... És a levegőben még mindig ott vannak a megválaszolatlan miértek. Azóta sem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak rá, minden egyes nap ordítani tudnék, úgy fáj, és azt a fájdalmat nem enyhíti semmi...

A történethez hozzátartozik még, hogy ha a férjem nem lenne egy végtelenül nyugodt és pozitív ember, akkor én összetörtem volna és képtelen lettem volna felállni a porból. Azzal nyugtatott, hogy ha ennek meg kellett történnie, akkor pont jó időben történt meg. Gondoljak bele, ha a kisfiunk három-négyéves korában történik a sikertelen műtét, sokkal nehezebben viselnénk az elvesztését. Így is szörnyen nehéz, de be kellett látnom, hogy igaza van. Most arra összpontosítunk, hogy újra felépítsünk mindent. Tudom azt, hogy lesznek még gyerekeink, de ezt az űrt, ami most bennem van, nem töltheti be semmi és senki…

J.

Három és fél évig élt a kisfiam

20 hetesen beindult a szülés, el sem tudtam búcsúzni a kisfiamtól

Örökké bánni fogom, hogy nem öleltem meg halott kisfiamat

Kiküldtek a szobából, majd visszahívtak, hogy meghalt a kisfiam

Élt két napot, gyászolják ötven éve