Csend van. Síri csend. Néha egy-egy ajtó csapódásait hallani csupán. Nyugodt ez az éj, nem történt semmi váratlan, ami megzavarhatta volna az ügyeletes orvos nyugalmát. A kórterem ajtaján beszűrődő fény töri meg csak a szoba sötétjét. Ez a jellegzetes kórházi szag és a hipó erős szagának elegye biztosít róla, valóban kórházban vagyok. Átfordulok a jobb oldalamra, mintha nem is hinném, és észre sem akarnám venni, hogy tompa fájdalmat érzek a hasamban.

NŐGYÓGYÁSZAT- olvasni a rendelő ajtaján. Valahogy ettől összerándul a gyomrom... ebben a szóban benne van minden, amitől egy nő húzódozik. Elhatároztam, ha eljöttem, végigvárom, nem futok el, nem menekülök el, bármilyen kellemetlen dolog is, ma megtudom, mi a helyzet velem. Máskülönben is, édesanyám elkísért, nem vagyok egyedül. 
- Tessék bejönni! - szólt az orvos. 
A hideg végigszalad a hátamon.
Pár perc múlva már át is estem a szörnyen félt dologtól, és nem is volt annyira elviselhetetlen. 
- Terhes- közölte az orvos szárazon, mintha nem is egy új életet jelentene a szó. 
- Megtartja? - kérdezte az asszisztensnő. 
- Igen! Megtartom! - mondtam édesanyámra sem nézve. Nem gondolhattam még akkor, mi vár rám. Csak úsztam a boldogságban! - KISBABÁM LESZ!

De a sors kegyetlen játékot kezdett játszani velem. Kórházi szobák sivársága ölelt körül az elkövetkezendő hónapokban. Újabb és újabb bevérzések jelezték, valami nincs rendben, az én terhességem más mint a megszokott. Mint utóbb kiderült egy „véletlen” rendellenesség, pontosabban a méhlepény a méh első falán való megtapadása miatt a kisbaba élete, a várandósság hossza és kimenetele is bizonytalanná vált. Tudtam, nagy fába vágtam a fejszém, egy ilyen rendellenességgel képtelenség végigvinni a terhességet, de reménykedtem, elég időt kapunk, hogy átlépjük a kritikus 24. hetet. 
Újra és újra megkellett küzdeni minden egyes napért, de kárpótolt a szépen növekvő pocak látványa. Büszke voltam és boldog szépen gömbölyödő pocakom láttán.

Kinézek az ablakon. Hideg, borongós idő van. Nem esett hó a napokban, ami kevéske esett is az elmúlt héten, már az is elolvadt. 2000 január első napjaiban járunk. 
- Új év, új remények - buggyantak ki a bánat keserű szavai. 
Bár az évforduló engem már a kórházi ágyamban ért, próbáltam reménnyel nézni a jövőbe, ami esetenként kicsit erőltetettre sikerült. Megint, sokadszorra jöttem és ismerősként köszöntöttek az osztályon. Ez alatt a pár hónap alatt kiismertem minden kis szegletét, jobban ismertem a falak repedéseit, mint a saját otthonomat. Sok pocakból ismerhettem meg új kis jövevényeket, sok nőt láttam anyává lenni, sok ismeretséget kötöttem azokban a hetekben. 
Így vártam én a kis csodámat, és boldogan néztem az ultrahang képernyőjén minden aprócska változást. Minden biztató szóban megkapaszkodtam, és kértem a csöpp gyermeket, tartson ki. Mindig volt cél kitűzve. Tartson ki még 15 hetet, 12 hetet, 10 hetet. Sokat társalogtunk én meg a babám. Hittem, tudja, érzi, mennyire szeretem őt, és hinni akartam, erőt ad neki az akarásom.

Egy éjjel szörnyű álmom volt.
Temetésen vagyok, látok síró embereket, de nem látok koporsót, nem tudom, ki halt meg. Majd látom magam fekete ruhában, zokogva állok a temető kapujában, és fogadom a sajnálkozó, együtt érző részvétnyilvánításokat. Abban a pillanatban mintha a szívem száz felé szaggatná, úgy tör rám a gondolat. A hasamban lévő baba, aki itt a halott, a gyermekem temetésén vagyok! 
Sírva ébredek, borzasztó érzések kerítenek hatalmukba, elfog a rettegés. Könnyek közt mesélem a szobatársaimnak a borzasztó álmot, vigasztalni próbálnak és nyugtatni. Az álom jelentését magyarázzák, hogy halállal álmodni hosszú életet jelent. Napok telnek el, mikorra lenyugszik háborgó lelkem.

A kórházban töltött napjaim száma meghaladta az otthon, szabadban töltött napok számát. Az unalom nagy úr a kórház sivár falai között, és ez arra késztetett, kezdjek naplót írni. 
Hetekre, napokra bontva írogattam minden történést, örömömet és bánatomat. Volt, hogy elkeseredtem, és szinte már-már könyörögtem a pocakban lakó kis lénynek, hogy ne adja fel a harcot! Gondoltam, egyszer majd elolvasom az ölemben ülő gyermekemnek e naplót. Hadd lássa ő is, hogy az anyukája mennyire nagyon várta őt.

Felülök az ágyon, pár perc tétovázás után a telefonért nyúlok, hogy megnézzem, mennyi lehet az idő ilyenkor, hisz sötét van még odakint. Hajnali 4 óra 47perc, és nem hagy aludni ez a tompa fájdalom, amit a hasamban érzek, és amit egy ideje fekve tűrtem, de már képtelen vagyok. Csak ülök az ágy szélén. Mintha üres lenne a fejem, mintha nem is akarnám felfogni, nem akarnám elhinni, nem múlik el. Épp lezárom ezt a gondolatmenetet, mikor a szemben lévő ágyban fekvő újdonsült anyukához jön be a nővér, hogy megnézze, hogy érzi magát, és tiszta lepedőt terítsen alá. Meglátja, hogy ülök az ágy szélén, felém fordul

- Mi a baj? – kérdezi szinte suttogva, hogy ne zavarja meg a nyugodtan alvók álmát.

-,Fáj a hasam – válaszolok neki, miközben simogatom gömbölyödő pocakom, mintha csitítani akarnám nem szűnő fájdalmát. 
Kihív a nővérszobába, ad egy szem nyugtatót, és visszaküld aludni egy kedves mosoly kíséretében, mintha szavak nélkül azt mondaná: Nem lesz semmi baj! 
Ha ez ilyen egyszerű lenne… De nem múlik a fájdalom, és egy kis idő elteltével már megint az ágy szélén ülök, és csak fáj, és fáj. A percek lassan telnek, és mintha órák óta tartana a szenvedésem. Az órát nem nézve tűröm ezt a kellemetlen, nyomasztó fájdalmat, ami elviselhető, de ágyban maradást nem hagy nekem. Várok. Talán egy csodára, hogy elül a háborgás, ami odabenn tombol, vagy talán hogy felébredek, hogy álom volt csupán. Egy idő elteltével nincs maradásom, érzem, valami komoly baj van. Kicsoszogok a folyósóra, tekintetem a nővért keresi. Végül megtalálom a nővérszobában, épp gyógyszert porcióz a reggeli osztáshoz. Ha nem mondanék semmit is tudná, mi bajom az előzményekből. Kétségbeesett hangon csak két szót tudok kipréselni a számon

- Nem múlik.. 
- Hány hetes terhes vagy? - kérdezi. 
-  20 – hangzik a kurta válaszom. 
- Hívom az orvost, és megvizsgál – válaszolja, és miközben elsuhan mellettem, megsimítja a karom. Pár perc elteltével már jön is vissza és kéri, menjek vele a szülőszobába és feküdjek fel a szülőágyra, hogy az orvos meg tudjon vizsgálni. Csoszogok a hosszú folyósón végig. Félek… nagyon félek! 
Kinyílik egy ajtó, majd hangos csapódással zárul be mögöttem, mintha börtön ajtó zárulna a rab mögött, akinek nincs menekvés. Bent fehér fal mered rám, zöld függönyök, amik térelválasztóként üzemelnek. Mindenfele orvosi műszerek, fecskendők, fogók, csipeszek, szikék. Az elém táruló látványtól kalapálni kezd a szívem, szinte hallom a síri csendben a dobbanásokat.

- Feküdj fel! - kapom fel a fejem és a hang irányába fordulok. A nővérke az. Segít felmászni erre az igen érdekes és kényelmetlen ágyra. Próbálok a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni, bár erre esélyem sincs, hisz mindenképpen nyomja a medencém. Ott fekszem kiterítve, kiszolgáltatottan. Várunk. Egyszer nyílik az ajtó és az orvos megérkezik. Megvizsgál. Sírva húzom el magam a kezei közül, de újra és újra megtalál, nem tudok elmenekülni. Egyre jobban hasít a fájdalom belém. Kiegyenesedik, lehúzza a véressé vált kesztyűjét és még egy nyugtatót rendel. Mintha már most tudná, szükségem lesz rá. Hozzám fordul: 
- Nézze az órát, milyen időközönként jönnek a fájások! - mondja határozottan. Egy nagy, kerek jellegtelen órára mutat, ami pont velem szemben lóg a falon. Ránézek. 5 óra 7 perc.

Telnek a súlyos percek, kezd hatni a nyugtató. Egyre jobban elálmosodok. El-elmosódnak az óra mutatói, de a fájdalom visszarángat az álom mezsgyéjéről. Tik-tak.. tik-tak.. hallom az óra járását. Majd belém hasít a fájdalom. Görcsösen rándulok össze és zokogok. Majd ismét tik-tak.. tik-tak.. ellazulnak az izmaim.. Pihenek. Nem sok időm marad, alig felocsúdok, már megint hatalmába kerít a szörnyű fájdalom.
Szorítom a kapaszkodót olyan erővel, hogy már-már elfehérednek az ujjaim. Lassan szűnik a rettenet. 
Rápillantok az órára - Mennyi idő is telt el? - próbálok tiszta fejjel gondolkodni. Ami máskor egyszerű, most kész zűrzavar. 
- 5 perc! 
- 5 percenként követik a fájások egymást! -eszmélek rá. 

Nővérek jönnek-mennek körülöttem, sajnálkozó, szánakozó tekintetük még mélyebbre repít az önsajnálatba. Lomha percek súlya alatt várom - az idő elteltével megszokottá vált - pár perces pihenő végén a rettegett szaggató fájdalmat. Mintha egy időzített bomba lenne percre pontosan újra és újra jelentkezik, és véget nem érő szenvedéssel fenyeget! 
8 óra 15 perc. Nyílik az ajtó. Mint egy hadsereg úgy tódulnak be az ajtón fehér köpenyben az orvosok, mögöttük nagyon igyekvő nővérekkel. 
Nagy vizit van, mint minden reggel, kivétel szombat és vasárnap. Ilyenkor körbejárják a kórtermeket, és a főorvos, mint „nagykutya” meghallgatja a páciensekkel történt változásokat, újdonságokat, történéseket. Ez alapján dönt, ki milyen gyógyszert kapjon, ki menjen ultrahangra, netán haza. 
Körbeállnak az orvosok, ki a lábfejemnél, ki a combom mellett jut helyhez. A főorvos megvizsgálni készül. Az első vizsgálat emléke erősen él bennem és máris menekülnék, de nem tudok. Sikoltok amint hozzám ér. Próbál kíméletes lenni, de a helyzet ezt az intézkedést kívánja meg, meg kell vizsgáljon ahhoz, hogy többet tudjunk meg.

Majd az orvosomhoz fordul, aki addig fürkésző szemekkel figyelte az eseményeket. Valamit mond neki, amit én ha hallanék se fognám fel talán. El vagyok fáradva, mint aki nem aludhatott egy hete, mint akit kényszerítettek az ébrenlétre. 
Egy-egy pillanatra elveszik a kép és a hang, de egy újabb fájás visszarángat az élők sorába és az orvosok duruzsolása közé. A két orvos még mindig beszélget, pedig mintha már eltelt volna fél óra, mióta nézik a szenvedésem. Az orvosom közelebb lép hozzám, és a félelem a szememben könyörgő szavakban kel életre. 
- Kérem, ne! - könyörgök neki elcsukló hangon, mikor felismerem, ő is megfog vizsgálni. Feszítem és tolom a testem, mintha ki tudnék bújni a bőrömből, hogy minél messzebb jussak tőle. Esélytelen próbálkozásom tanúbizonysága a hosszú folyosón is hallható hangos sikolyom.

Végül magamra hagynak. Mintha lemondtak volna rólam, ott vagyok egyedül. Mintha egy jeges szobában feküdnék, rideg falak között, ha lenne mód, talán most hagynék fel minden reménnyel. Talán meg is tettem már, gondolkodni már órák óta nem tudok. Lassan telik az idő, talán nem is mennek az órán a mutatók, jut eszembe egy tiszta pillanatomban. De bizony megy, de mit is számít. Nem is tudom, mire várok, milyen időt szeretnék elérni?! 
A fájások a tőlük megszokott időben 5 percenként jelentkeznek. Délelőtt 10 óra múlt pár perccel, megjelenik az orvosom, és én minden reményt feladva lehunyom a szemem, hangos zokogásommal tudatom vele, tudom, mi következik.

A nővér odajön hozzám egy injekciós tű van nála. 
- Fájdalomcsillapító és egy kis nyugtató - mondja - a szeme tele van sajnálattal. A combomba szúrja, amit az éktelen fájdalmak után már észre sem veszek. A hamarosan jelentkező görcsös fájdalmat ellenben igen. 
A nyugtató leszedált, és a fájdalommal keveredve egy önkívületi állapotot kezdett előidézni. Voltak pillanataim, mikor elmosódott képeket láttam csupán, és mikor hangok foszlányai értek csak el. De mindig számíthattam a megszokott fájdalomra, mintha azért jönne rendszeresen vissza, hogy biztosítson afelől, hogy még élek. 

Néha rám néztek a nővérek, majd mentek tovább. Segíteni nem tudtak rajtam, nézni a szenvedésem meg nem volt lelkük. Így telt az idő magányosan, de a fájdalom sosem hagyott el. Egyre erősebb fájdalmaim lettek. Amire azt mondtam addig belehalnék, annak sokszorosát viseltem el. Egyre erősebb és erősebb görcsöket éreztem, ami már csontig hatolt. 

Eljött a 13 óra. Vele együtt jött a rettegés. Újabb vizit és újabb vizsgálat. Infúziót kötöttek a jobb karomba, hogy gyorsítsák a méhszáj nyílását. De ezzel kiváltképp a fájdalom erősödött meg. A kín hatalmába kerített, ahogy csepegett és áramlott az ereimben az oldat. A testem önálló életre kelve hánykolódott a szülőágyon a mértéktelen fájdalomtól. Embertelen volt. Üvöltöttem.

Azt hittem, ez a pokol, nem sejtettem még csak a pokol kapujában állok. 
Vizsgálat után elérkezettnek látták az időt, hogy világra jöjjön a magzat. Én ekkor már nem nagyon voltam magamnál. A rendszeresen jelentkező, majd folyamatos fájdalom jelezte, új szakaszba ért a vajúdás. 20 hetes volt a kisbabám. Egy éretlen kis magzat, aki nem akar világra jönni, akit kiszakítanak a biztonságos menedékből. Miközben ott voltam én, az anya, aki foggal-körömmel harcolt a gyermekéért, akinek darabokra tört a szíve, hogy engedje el, fogadja el, meghal a baba?! 

Nekiindultunk a szülésnek. Ez nem is szülés volt, szinte egy ember szétszakadása. Szétszaggatása. Mikor egy gyermek nem akar megszületni, nem segít. Mikor egy anya nem akarja elveszíteni a gyermekét, a teste ellenáll. Harcol a gyermekért, akit már nem lehet megmenteni. 

Nem volt kitolási szakasz, nem volt „Nagy levegő és nyomjon”, csak a rettenet, a kegyetlen fájdalom, a sikoltások, amik betöltötték a környező folyosókat. 
Itt már nem tudtam az alvás menedékébe menekülni. Összefüggő lett a fájdalom. Olyan embertelen fájdalmat éltem, át hogy szavakkal leírni nem lehet.

De ezerszer visszasírom azokat a perceket, mert akkor még velem volt a kisbabám! 9 órát vajúdtam, majd egyszer csak csend lett. Az irgalmatlan fájdalom egy pillanat alatt megszűnt, mintha sosem lett volna. 

13 óra 55 perckor megszületett a fiam. 

Az én kisbabám, az én hónapokon át óvott kincsem. Akihez annyit beszéltem, aki az életemnél is fontosabb volt. Meghalt… és én vele haltam!

A nyugtatók leszedáltak, kábán, zihálva, megtörten feküdtem a szülőágyon. Nem fogtam fel, hogy vége. Még az sem tudatosította bennem, nem sírt fel a gyermek. Meghalt egy kis élet, egy piciny gyermek nyom nélkül. Elzárkóztam, teljes mértékben kizártam a lehetőségét a végnek. Nem voltam jelen. A testem haldoklott a fáradtságtól, az elmém sötét fátyolba burkolózott. 

Visszatoltak a szobámba. Csak másnapra fogtam fel, nincs velem a baba többé. 
Órákon át keserű könnyek mardosták az arcom, mint az elkövetkezendő hónapokban, sőt években végig. Képtelen voltam elhinni, elfogadni és belenyugodni a történtekbe. Mindenről ő jutott eszembe, nem voltam sem élő, sem holt. Megölt a lelkiismeret-furdalás! Mérhetetlen fizikai fájdalom, amit át kellett élnem, mégis csekélység ahhoz képest, amit a lelkem borított rám. Bármit elviseltem volna, bármibe belementem volna, eladtam volna a lelkem az ördögnek, csak egyszer láthassam a kisfiam.

Kérdések gyötörtek, megtettem mindent, mentem azonnal, ha baj volt, vigyáztam rá eléggé? 
Sok „esetleg ha...” volt. Bárcsak egyszer megkérdezhetném megbocsájtott-e nekem. Tudta-e vajon, érezte-e, ő volt a mindenem, mennyire szerettem - és hogy megtettem volna bármit- csak hogy ő élhessen?! Sosem kaphatok választ.

Egy magzat holtestét nem adják ki- hogy eltemethesd. Vele keltem éjjel- és mikor az éj újra rám köszönt- már nem volt velem. Nem tudtam elbúcsúzni, elbúcsúztatni. Az én elmém örökre őrzi, a szívembe belevéstem, de szerettem volna virágot vinni neki, a sírjára borulva zokogni.

Eltelt 18 év és nincs megnyugvásom, ezért papírra vetettem a veszteségem, a kisbabám halálának történetét. Mert azáltal hogy te is elolvastad, már nem tűnik el a semmibe, nem tűnik el nyomtalanul.

Barbi