Mindig megrázó a gyereksír látványa, a vadi új gyereksíré különösen, csakhogy ez nem lehet vadi új, egy olyan temetőben, ahová negyven éve nem temettek senkit. De akkor...?

Ebben a temetőben nincs új sír a hetvenes évek vége óta, akkor nyitották az új temetőt a faluban. Öregapám, nem a hegedűs-strandrakísérős, hanem a másik, akiről alig tudok valamit, szóval öregapám a hatvanas évek végén halt meg, nem sokkal azelőtt, hogy én a világra jöttem.

Az ő két-három éve megtalált sírjához botorkálok most, amikor megüti a szemem az ótemető egyik zugában egy sír. Rendben, itt gyereksírok vannak "G.Katika, élt két évet" meg "M. Samu, élt 3 hónapot" felirattal, alig kisilabizálható nevekkel. Az egyik sír viszont új - fenét új, ugyanolyan régi-kopott keresztje van, ugyanolyan időjárás marta felirattal, a dombocskát viszont a héten formázhatták újra szabályossá, egy szál gaz sincs rajta, fekete a föld, mintha a múlt héten temettek volna ide valakit,  ráültetve talán két-három napja a bokros krizantém, de van csokor is, kicsi vázafélében, a keresztre csak úgy ráakasztva egy halványrózsaszín művirágcsokor.

Erzsike (? nem nagyon olvasható a név, de már csak a rózsaszín koszorú alapján is kislány lehetett) a felirata szerint élt két napot. Erzsike, a temető e sarkának más sírjainak dátumaiból kiindulva pár évvel akár idősebb is lehetne, mint én, ha túléli az első hetet, évet, évtizedeket a Földön. Erzsikét azóta gyászolja valaki, hozza a virágot, rendbe teszi a halmocskát és gondosan mécsest gyújt. Minden évben, eszerint, halottak napján biztosan, meg még ki tudja mikor, születése napján, talán.

Egy kétnapos baba, az úgy halt meg, hogy nem is élt. Nem volt semmilyen, nem voltak tulajdonságai, nem lehetett róla személyes emlékeket gyűjteni pár rúgkapálás-hashullámzáson túl (ez még a babamozis ultrahangok előtti világ), megszületett, és valamiért már vette is a kalapját szegény, itt maradt valaki vagy valakik, akik talán gondolatban néha ráaggatják a fél világot.

Aki még semmilyen, az bármilyen lehet. Végig lehet gondolni, mi lehetett volna belőle - Nobel-díjas, szépségverseny győztese, híres színésznő, a járás elismert gyermekorvosa, vagy csak afféle tenyeres-talpas falusi asszony három gyerekkel és hétvégenként almáspitével.

Az Úr adta, az Úr elvötte, mondták volna Erzsikére akár még húsz-harminc évvel az ő születése (vagy az enyém) előtt, egy lett volna a sorban legtöbbször, akire nem is emlékeznek, mikor is született pontosan. A mai ötvenes-hatvanasok talán az első generáció, ahol már nincsenek legalább öten-hatan, köztük két-három csecsemőként elveszített baba, vagy torokgyík, baleset, gyermekbénulás miatt korán elgyászolt kicsi, aki nem érte meg az ötödik születésnapját. Ahol hirtelen a kétnaposan elveszített babáknak is arca, fejfája, néha fényképe is lett, valaki, akit számontartanak, aki a család része, akinek kijár a mécses meg a rendezett sírhely ötven év múlva is.

Akár a sosem múló fájdalom, akár a "rendnek köll lenni" rituáléja viszi évről évre a szülőket az ótemetőbe, ezzel valahol életre keltették Erzsikét, őrzik a létezését, talán arcot és jellemet teremtettek magukban hozzá. Mit mondana majd Erzsike a szüleinek, ha egyszer találkoznak a másvilágon? Lesz-e egyetlen arca annak, akinek ezer arca volt korábban, éppen azért, mert tulajdonképpen nem volt még neki?  

Akik most babát várnak, sose tudják meg, milyen gyászolni valakit, aki arra sem kapott esélyt, hogy akár egyszer is szóljon hozzánk ezen a világon.

Vakmacska