Terhesség alatt rengeteget jártam a kórházakat, hol hányás miatt, hol vérzés miatt. A harmincadik héten nyitva volt a méhszáj, de visszatartották a babát, a 39. héten kórházba kerültem jóslófájásokkal.
Egyik orvos mondta, hogy nem szülhetek simán, a másik azt, hogy igen. Ezer orvost megjártam, mire kiderült az igazság, hogy betegség miatt nem szülhetek hüvelyi úton.
Bekerültem a közeli kórházba, immár egyperces fájásokkal, azonnal készítettek a császárhoz. Azt mondták, érzéstelenítés lesz. A műtőben voltunk, már elhúzták a zöld függönyt, de a fejem felett lévő lámpában mindent láttam, végignéztem a császármetszésemet.
Sok vért vesztettem, az érzéstelenítőre rosszul reagáltam, összevissza beszéltem, nagyon rossz élmény volt, az orvos könyökkel nyomkodta a hasam, hogy kijöjjön, másfél órát voltunk bent.
A szülésznő annyira bunkó volt, azt mondta, ne színészkedjek. Azután kivették, felsírt, mindenki mondta, mennyire gyönyörű. Megmutatták és elvitték. Istenem, sírtam.
Azután szörnyen bántak velem. Mint valami kutyával, annyit nem érdemeltek volna, hogy köszönöm, nem pedig ajándékot, amit anyukám hozott be nekik.
Fájdalmas napok következtek aztán, de itthon mobilizálódtunk. Inkább nem mondom el azt, hogy a szülés után mi volt, mert rémesek a dolgok, amik abban a kórházban folytak.
Ma már két hónapos a kisfiam. Lassan 6 kg és 63 cm. Gyönyörű, és minden nőnek elismerésem, aki egyedül szenved és szül. A gyermek apja nincs velünk. Ketten vagyunk.
Jázmin
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
