Kezdeném a történetem ott, hogy nagyon boldog voltam, hogy az első gyermekünk Dániában fog születni, számos okból.  Dánia híres arról, hogy csak akkor avatkoznak be a szülésbe, ha tényleg nagyon indokolt. Orvos nincs is jelen, csak szülésznő. Lélekben úgy készültem, hogy háborítatlan szülésem lesz. Igyekeztem azért ehhez nem görcsösen ragaszkodni fejben.

A beavatkozásmentesség nem csak a szülésre, hanem a vizsgálatokra is vonatkozik. Két ultrahang van, a 21. hét után már nincs több. Tehát az egész 3. trimeszterben nem vizsgálták a babát pocaktapintáson, -mérésen és szívhangon kívül. Minden ilyen tapintásos vizsgálaton azt mondta a szülésznő, hogy a baba súlyát átlagosra becsüli, bár hosszú lesz biztosan. Ezen mindig meglepődtem, mert én végig azt éreztem, hogy egy óriás van bennem. Jócskán túlhordtam a babát, a hasam már gigantikus méretű volt, aludni sem tudtam már. Az itteni protokoll szerint viszont csak 41+4-nél merül fel a szülésindítás egyáltalán, mint lehetőség.

Az utolsó hetekben nagyon erős jóslófájásaim voltak, szinte minden napra jutott egy téves riasztás, ez sem volt rám jó hatással lelkileg. A 41. héten pedig kezdett kevesebbet mozogni a baba, ezért soron kívüli ctg-t csináltak nekem, és ultrahangot. Ekkor a gép 4900 grammot mért, amire az ügyeletes orvos hangosan felnevetett, hogy nyugodjak meg, ő gyakorlatlan ebben a vizsgálatban, csak elmérte. Ez a gyerek biztosan nem ilyen nagy. Ennyit az előzményekről.

41+5- nél a javaslatuk ellenére nyomatékosítottam, hogy én innen gyógyszer nélkül haza nem megyek. Szülni szeretnék végre! És itt megkezdődött a kálvária. Estére beindultak a fájások, 11-kor hívtam a kórházat, azt mondták, mivel még tudok összefüggően beszélni, még nem fáj ez eléggé, maradjak otthon. Lesz ez még rosszabb is, majd akkor telefonáljak. Végül hajnalban bementünk, akkor már nagyon fájt, de azzal a lendülettel jöhettünk is vissza, mert 1 cm-t tágultam és különben is, szerintük az még nem aktív szülés volt. Mondjuk én már aktívan a halálomon voltam, de mindegy…

Pár órát töltöttünk itthon, mehettünk vissza, mert már borzasztó erős fájásaim voltak. Újabb vizsgálat, még mindig csak 2 cm-re tágultam…Legalább nagy kegyesen aktív szülésszakasznak nyilvánították szenvedéseimet, irány a szülőszoba kettőkor. Első sokk: a kádat felejtsem el, mert ctg-n kell lennem, mivel nem volt túl aktív a baba az utolsó napokban. Fél 8-kor volt műszakváltás, addigra sem tágultam 2,5 centinél tovább, pedig a fájásaim már nagyon erősek voltak, így a szülésznő búcsúzóul még rákapcsolt az oxitocinra. Sírni tudtam volna, nagyon szerettem volna elkerülni. Na, és onnantól megindult a hardcore fázis.

Akkor már 8 órája vajúdtam, ezért a felerősített fájásokat nem bírtam már. Epidurált kértem és kaptam, egy örökkévalóságnak tűnő egy óra után. Jól a számba rágták a mellékhatásait, de akkor és ott nem érdekelt semmi, nagyon kellett. Az új szülésznő maximumra tolta az oxitocint, mondván úgysem érzem, gyorsuljunk fel. Egy óra chill jött, végre pihenhettem, majd újra elkezdtem érezni a fájásokat, de még sokkal erősebben, mint epi előtt. Miután már tényleg a falat kapartam, rájöttünk, hogy kihúzódott a branül, jóég tudja, mióta nem hatott semmit. Újabb egy óra várakozás az anesztesre maxra erősített fájásokkal, kimerülve.

Azt hittem, ennél nem lesz rosszabb, de tévedtem. Újra epi, végre pihenő (most tényleg), aztán hajnal 2 körül végre elkezdhettünk a kitolásra készülni. Ekkor már mindent éreztem. A tolófájások már jöttek, de a baba még mindig 2 cm-rel feljebb volt, mint kéne. Oxitocin továbbra is ment persze. Állva, oldalra fordulva próbáltuk mozgásra bírni, itt már üvöltöttem, és csak a légzésre koncentrálás és a párom támogatása mentett meg tőle, hogy összeomoljak. Végre pozícióba került, halleluja! Már nagyon toltam volna, mire észrevették, hogy sajnos miközben lejjebb csúszott, elfordította a fejét.

„Így nem állhatunk neki a kitolásnak. Be kell újra fordulnia. Tartsa vissza a tolófájásokat!”.

Aki tartott már vissza tolófájást, az tudja, hogy mekkora fájdalom ez. Mintha a tested apró darabokra akarna szakadni. Ezt 1,5 órán át bírni minden korábbinál emberpróbálóbb volt. Egy harmadik szülésznő végül egy, a hasamra kötött kendővel „pozícióba ringatta” a kisfiam fejét, míg én egy fitness labdába kapaszkodva küzdöttem. Közben a szivárgó magzatvíz bezöldült, mert még nem volt elég bajunk ugye.

Egyre többen lettek a szülőszobán, monitorozták a babát, nem ijesztgettek, de világos volt, hogy kezd sürgős lenni a dolog, az oxigénellátása közelített a kritikus értékhez. Végre nyomhattam, és én nyomtam is minden erőmmel, és bár mindig mondták, hogy már majdnem, már majdnem, de éreztem, hogy a gátmetszés ellenére sem lesz elég, bármit csinálok. Beszorult a feje, ezért folyamatossá vált a fájdalom, alig tudtam megkülönböztetni már a tolófájásokat. Ekkor már 36 órája vajúdtam (a harmadik szülésznő taposta mellettem a műszakját), a baba sem volt már jól, így az egyre nagyobb orvosi team a vákuum mellett döntött.

Harmadik nekifutásra sikerült kibújnia, fájt az is kegyetlenül, de már semmit sem bántam. Ekkorra már teljesen elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal, mégis még kábán is borzasztó rossz érzés volt, hogy nem tudtam kitolni őt egyedül, hogy pont a finishben „véreztem el”. Aztán odaadták őt, és elszállt a bűntudatom. Hatalmas volt, teljesen elképedt a stáb. Míg engem varrtak, sorra jöttek gratulálni a heroikus küzdelmemért. Mint kiderült, a gép nem tévedett a vizsgálaton. 4930 gramm, 56 cm, 38 cm-es fejjel.

Fél éve szültem a fiamat, mostanra jutottam el odáig, hogy semmilyen csalódottság és harag nincs bennem a születésével kapcsolatban. Utóbb kiderült, hogy több ponton rezgett a léc, hogy császár lesz-e a vége. Végeláthatatlannak tűnt a vajúdás és a fájdalom, de valahogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy baj lesz, vagy hogy nem fog menni. A fájdalomnál mindig épp egy picivel nagyobb volt az adrenalin, hogy muszáj megcsinálnom, muszáj kitartani, mindjárt megfoghatom a kisfiamat.

Egy újabb írást megérne a viszonyom a terhesség utáni testemhez, még barátkozunk egymással. Ez is egy folyamat, a szülés utáni mentális felépülés masszív része, azt hiszem.  Mindenesetre ma már úgy érzem, hogy mind az elmém, mind a testem valami egészen erőn felüli dolgot vitt véghez, hogy megszülethessen a kisfiam. Ez ad erőt, amikor elkeseredem amiatt, amit a tükörben látok.

A.

Ha szeretnél még szüléstörténeteket olvasni:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?