A legutóbbi szülésemet osztanám meg, ami a kezdetektől fogva nehezített pálya volt, a végén pár meglepetéssel.

Rólam dióhéjban: 42 éves nő, az elsőt 38 évesen szültem, egy problémamentes terhesség után. A szülés császár  lett, mert bár végigcsináltam a vajúdási szakaszt a teljes tágulásig, utána nem akart elindulni a gyerek lefelé sehogy sem. Rosszul volt beilleszkedve. Ki lehetett volna passzírozni, az orvos meg is próbálta, de nem hagytam, és magam kértem a császárt. Igazság szerint én is totál kikészültem addigra, az orvos meg egy bunkó volt, úgyhogy nem bántam, hogy így lett vége. Mekóniumos is volt a víz, nem tudom, hogy ez mennyit számít.

Az első, és a második gyerek is IVF, mert bár kismillió vizsgálatot elvégeztek a férjemen és rajtam is, és minden szakember azt mondta hogy teljesen egészségesek vagyunk, mégsem estem teherbe. IVF-el sikerült hála Istennek.

A premissza után térjünk vissza a sztorihoz: 42 éves nő, állapotosan.

A terhesség 10. hetében elöntött a vér, és én akkor azt gondoltam, hogy ennek a terhességnek annyi. Kórház azonnal, ahol kiderült, hogy a baba szerencsére jól van, „csak” a lepény vált le egy kicsit - a lepény, ami elve mélyen fekvő volt, mint ahogyan ez ott és akkor kiderült.

Pár hét szigorú ágynyugalom, majd nagyon kímélő életmód. A lepény alatt kialakult hematóma nagyon-nagyon lassan, de felszívódott-kiürült. A lepény is feljebb emelkedett, ahogyan a méh tágult. Ettől függetlenül végig a terhesség alatt innentől amennyire csak lehetett, kíméltem magamat. Szerencsére a család sokat segített.

Sajnos a tavasz folyamán férjem ágán a családban tragédia történt, így neki érzelmileg és fizikailag is rettentően nehéz volt a helyzet: próbált ott is helytállni, miközben itthon is sokkal több súly nehezedett rá, köszönhetően a járványnak, az óvódás nagytestvérnek, a home office-nak és a veszélyeztetett terhes nekem.

Összefogott a nagy család, és közös erővel összehoztuk azért a dolgot, de nem volt egyszerű.

Kellett utaznom az óvodás gyerekemmel párszor, mert a család különböző tagjainál húztuk meg magunkat azokban a hetekben, amikor a férjem nem volt itthon. Sokat voltunk távol egymástól, a terhesség alatt is, és a szülés előtti hetekben, a szülés során, és utána is még egy hétig. Így alakult, nem volt könnyű senkinek sem.

Programcsászár volt a tervem egyébként. Ja, igen, kis kitérő: az első terhességem során fogadott orvosom volt, akinek nem kevés pénzt fizettem a vizitekért, és a szülés is sokba került volna (állami kórházban, persze), de azt már nem fizettem ki neki. Ezután a rossz tapasztalat után azt gondoltam, hogy a második terhességet ingyen fogom végigcsinálni: terhesgondozást, vizsgálatokat, szülést, mindent. Egyébiránt ez sikerült is, azzal együtt, hogy különböző vizsgálatokra különböző random városokban kellett elmennem a családban kialakult helyzet miatt. Totál tervezhetetlen volt az egész, hogy éppen melyik városban leszek melyik családtagnál melyik vizsgálat alatt. Elengedtem mindent, ha kellett egy vizsgálat, az adott városban ismeretlenül bementem az adott terhesgondozásra, aztán kivártam a sorom. Azt kell, hogy mondjam, hogy a magyar egészségügy (de leginkább a segítőkész orvosok, nővérek, asszisztensek) jól vizsgáztak, és tényleg sikerült megoldani mindent így is a terhesgondozás során.

Tehát, a terv programcsászár. Az oka az volt, hogy ebben az érzelmileg nehezített helyzetben, amiben voltam a férjemtől távol, a család különböző tagjai közt hánykódva az óvódás gyerekemmel, egyszerűen nem éreztem azt, hogy én egy VBAC-ot végig tudnék csinálni. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, még a szülés napján is amúgy, és sokszor hajlottam is volna rá, hogy megpróbáljam - de nem volt bennem elég bátorság. 

Bejegyeztettem hát az adott (vidéki) kórházban az egyik utolsó vizsgálat során az éppen rendelő orvossal egy általa megajánlott időpontot a 39. hétre a műtétre. (Hozzátenném, hogy az utolsó másfél-két hónapban már egy helyben voltam, és azt lehetett tudni, hogy hol fogok szülni. Nem voltam ismerős amúgy az adott városban és a kórházban sem, ott is ez a hozzáállás ment részemről: jártam simán vizsgálatokra az éppen rendelő dokihoz.)

Valahogy az volt az érzésem, hogy ez a gyerek hamarabb fog jönni, de nem tudom megmondani, hogy miért éreztem így. Én mindenesetre szuggeráltam magam és a babát, hogy maradjon bent, amíg tud, várjuk meg, hogy a férjem visszatérjen az éppen aktuális családi utazásából. Bár a kórházba úgysem tudták volna beengedni a járvány miatt, de én már annak örültem volna, ha ő vihet minket haza a kórházból a végén.

Hát ez a szuggerálás nem sokat ért. A 37. héten fura érzésem volt: nem tudtam, hogy csak nagyon erős folyásom van, vagy pedig a magzatvíz szivárog? Két nap után biztos ami biztos alapon bementem ügyeletre, hogy nézzék meg. A doki alaposan megvizsgált, és azt mondta, ez nem a magzatvíz. Ezután megnyugodva mentem haza.

Pár nap eltelt, betöltöttem a 38. hetet, az egyik éjjel nagyon erős fájásokra ébredtem. Forgolódtam, reménykedtem, hogy ez még nem az. Kb. fél óra múlva a fájások olyan hirtelen múltak el, ahogy jöttek, ezért megkönnyebbülten visszaaludtam.

Tudni kell rólam, hogy nekem sem a terhesség alatt, sem soha máskor nem volt probléma az alvás. A következő éjszaka is vígan húztam a lóbőrt, amikor is egyszer csak kipattant a szemem, és már éreztem is hogy egy hatalmas adag víz indul bennem lefelé, kifelé. Villámgyorsan kiugrottam az ágyból, így a parkettán placcsant az első adag. Onnantól fogva végig ömlött belőlem a magzatvíz. Halkan kievickéltem a fürdőszobába, lehúztam a bugyimat. Ott volt a nyákdugó, és minden, de minden tiszta magzatvíz volt. Nem estem pánikba, igyekeztem higgadtan kezelni a dolgot.

Vettem egy nagy levegőt, és tárcsáztam a kórház számát. Valahogy ez jutott először az eszembe, hiszen fogadott orvosom, szülésznőm nem volt, járvány is van, éjjel 1 óra. Felvette a portás. Mondom:

„Jó estét kívánok, a szülészeti osztállyal szeretnék beszélni.”

Na, a portás elkezdett velem kiabálni:

„Asszonyom, éjjel 1 óra van, ilyenkor nincsen rendelés!”

Erre én:

„Rendben, de beindult nálam a szülés, akkor mit csináljak?”

Hű a portás köpni-nyelni nem tudott, habogva elnézést kért, és kapcsolta a szülészetet. Ott elmondtam, hogy elfolyt a magzatvíz, fájás nincs: mi a teendő?

„Azonnal fogja a táskáját asszonyom, és jöjjön be, szülünk!”

Hát, sejtettem hogy ez lesz a válasz.

Felébresztettem hát nagynénémet és a férjét. Nagynéni otthon maradt az alvó óvódással, nagybácsival kocsiba vágtuk magunkat, és mentünk befelé.

A kórházba érkezve felmentünk a szülészeti osztályra. Minden sötét volt, és sehol egy teremtett lélek. Volt ott egy tábla "SZÜLŐSZOBA, KÉREM CSENGESSEN" - és mellette egy komikusan nagy gomb. Megnyomtam a gombot. Kisvártatva kitámolygott egy véreres szemű nővérke, akin látszott, hogy mi ébresztettük fel. Megkérdezte, hogy mit szeretnénk. Mondom:

„Elfolyt a magzatvíz”.

Azt mondja:

„Hová?”

Jól meglepett ezzel a kérdéssel, pár hosszú másodpercig csak néztük egymást azon az üres folyosón így éjjel kettő körül. Aztán lenéztem a földre, széttártam a karom, és csak annyit mondtam: „Háttt, mindenhová.”

Valószínűleg ekkor kapcsolt, úgyhogy pislogott egyet, és azt mondta: „Na, jöjjön.”

Elbúcsúztam a nagybátyámtól, és a még otthon a két lábam közé csavart kis kézi törölközőt szorítva az álomittas nővérke után tipegtem.

Amíg követem szegény nőt, elárulom, hogy titkon örültem neki, hogy ad1: elfolyt a magzatvizem - tudom, hogy nem ANNYIRA gyakori szüléskezdés ez, de én titkon mindig erre vágytam. Az első nem ilyen volt. Tök jó volt ezt is megtapasztalni. Jelentem: a magzatvíz édeskés illatú, és kicsit nyákos, szinte selymes. Ad2: hogy a szülés végül nem úgy indul, hogy beadják a gerincembe az érzéstelenítőt, és felvágnak, hanem beindulnak a természetes folyamatok, és hormonok. Még ha persze tudtam, hogy nem is természetesen fog végződni.

Nos, vissza a sztorihoz: a kis vizsgálóban az ébredező hölgy felvette minden adatomat, megmérte a vérnyomásom, majd megnézte, hogy ki lesz az ügyeletes délelőtt.

„Nem a legszerencsésebb választás” - mondta egy kedves félmosollyal.

„Miért, nem jó doki?” - kérdeztem.

„De, de, szakmailag jó, csak nagyon mogorva. De lehet, hogy ma jó napja lesz.” - mondta a nővérke, miközben fel sem nézett a jegyzetelésből.

Még a hajnali ügyeletes doki a hazamenetele előtt megnézte, hogy mennyire vagyok kitágulva (egy ujj? ha jól emlékszem), majd kaptam egy szobát, egy hashajtó kúpot, és megmutatták, merre van a fürdőszoba. Ezzel a programmal jól el is voltam egy darabig, majd lefeküdtem az ágyamra, és rám tették a fájásmérő tappancsokat. Kaptam infúziót is, antibiotikummal. Időnként rám nézett egy nővérke, aki elmondta, hogy a reggeli programcsászárosok után én jövök. A szobám a műtő mellett volt, így tudtam számolni a felsíró babák számát. Jó is volt figyelem-elterelésnek, mert a fájásaim egyre erősödtek és sűrűsödtek. Lazítottam, nagyokat lélegeztem. Már volt egy-két olyan fájás, aminél azért markoltam eléggé a majrévasat - de azért tudtam jól, hogy ez még semmi a végéhez képest. 

Szerencsére mire kezdődött volna a neheze, olyan 11 körül, bejött a nővérke egy műtősfiúval, hogy én következem, másszak át a gurulós ágyra. Átkászálódtam, és már suhantam is a műtő felé. Magam ültem fel  a műtősszékre, vártam az áldást. Megkaptam gerincbe az érzéstelenítőt, majd valaki belém vágta  katétert, amit még így is éreztem. Kisvártatva megkérdezték, hogy mit érzek, mondtam, hogy szomjas vagyok. Kis nevetés, elkezdték a műtétet.

A két doki beszélgetett közben, azt hallgattam, nyugodtan nézelődtem (valamiért nagyon szeretem azt is, ha altatnak, meg az érzéstelenítést is). Egyszer csak hallom, hogy az egyik orvos azt mondja

„Odanézz, milyen vékony!”

mire a másik:

„Hát ez már nincs is igazából.”

mire az első:

„Igen.”

Na, mondom, ácsi, miről is beszélnek a doktor urak?

„Szétvált a császárhege."

Hű.

„Ebből lehetett volna baj is, igaz?”

- kérdeztem.

„Hát igen. Már csak a magzatburok tartotta.”

Igazából ezt ott fel sem fogtam.

Folytatták a műtétet, majd az egyik orvos felkiáltott:

„Nini, egy igazi köldökzsinór-csomó!”

Odasereglett a személyzet a műtőből - most már nagyon sajnálom, hogy nem kértem, hogy mutassák meg nekem, de akkor elfelejtettem. Le voltam döbbenve, ugyanis én nem is tudtam, hogy ilyen lehetséges, hogy ilyen létezik. Az egyik doki megjegyezte, hogy most már duplán szerencsés, hogy nem próbáltam meg a természetes szülést, mert ebből lehetett volna gond a kitolás során.

Hamarosan hozták a törölközőbe csavart babámat a fejemhez. Adtam neki egy puszit, köszöntöttem. Nagyon finom illata volt. Mitől van ilyen finom illata a kisbabáknak?

„Hát te ennyire ki akartál jönni, hogy két héttel korábban jöttél?”

- mondtam neki. Erre mindkét dokiból egyszerre szakadt ki, önkéntelenül:

„Nagyon jól tette, hogy korábban jött!!!!”

Szerencsére a babával nem volt gond, 9/10 apgarral született.

A műtét után a szokásos dolgok történtek: pihenés, ne emelje a fejét. Megkaptam a babát hamarosan, rá is tették a mellemre. Ugyanolyan kis vákuumgép volt már az első pillanattól, mint a nővére. Amíg tartott az érzéstelenítő, tök jól voltam, örültem, hogy a baba is és én is szerencsésen megúsztuk ezt a terhességet és a szülést. Aztán amikor kezdett kimenni az érzéstelenítő, akkor kezdett kellemetlen lenni a sztori. Amikor pedig a nővérke bejött, hogy álljak fel, akkor már csillagokat láttam. Nem tudom, hogy miért, de a műtét utáni regenerálódás sokkal rosszabb volt, mint az első császár után. Felállni, elindulni pokoli fájdalom volt, olyan érzésem volt, mintha mindjárt kiömlenének a beleim. Mindegy, túléltem, és szerencsére napról napra javultam. Nagyon lassan, de javultam. 

A tejem is beindult, hazaengedtek a negyedik napon.

A szülés után persze rákerestem a néma hegszétválásra, és a köldökzsinór csomóra is a neten, és hát elég ijesztő sztorikra bukkantam. Nagy szerencse, hogy nem történt baj; de már az is, hogy nem tudtam, hogy ilyen létezik, hogy: köldökzsinór-csomó... legalább eggyel kevesebb okom volt az aggodalmaskodásra a terhesség során.

Otthon lassan-lassan jobban lettem, a férjem is hazatért, végre együtt volt a kis család. A korom miatt is, meg amiatt is, hogy a 7 hónapos kímélő életmód miatt amúgy sem voltam top formában, nagyon óvatosan mozogtam, többnyire feküdtem, pihentem. Azért a katéter helyét nagyon sokáig éreztem, hosszú hetekig. Talán rosszul tették be? Ki tudja.

A 10. napon kellett visszamennem varratszedésre, a mogorva dokihoz. Valósággal kitépte belőlem a varratokat, az egyik oldalon még mondta is, hogy nem tudja kiszedni. Na, mindegy, jól megcibált, aztán kicsoszogott, és még visszaszólt a válla felett, hogy a 6. heti kontrollon találkozunk. Köszi. Nem nagyon volt kedvem ezután találkozni még vele, de ebben a kórházban az a szokás (lehet hogy máshol is?), hogy aki műt, az végzi a 6. heti kontrollt.

Hogy emiatt a rángatás miatt vagy sem, pár nap múlva egyre jobban fájt a sebem. Még nem volt bezárulva, de ezután meg is duzzadt, meleg volt, kicsit pirosas, és az egyik oldalon elkezdett váladékozni. Visszamentem hát a kórházba, ahol megvizsgálták, és csak annyit mondtak, hogy ez sajnos előfordul, és az is lehet, hogy a gyógyulás három hónapig tart majd. Ha belázasodok, vagy gennyedzik, akkor azonnal kórház, nem számít, hogy éjszaka van, vagy hétvége, azonnal induljak, mondták. Víz ne érje, kössük át naponta 2-3x. Jódozzuk. (Na, csak zárójelben jegyzem meg, hogy pár napig jódoztuk mint az őrült. Aztán rákerestem a jódra a neten, és olvastam hogy szoptatás alatt csak nagyon indokolt esetben, és a lehető legrövidebb ideig. Kérdeztem a dokitól: hát ez hülyeség, nem szívódik fel a bőrön keresztül. Jódozzak, mert a bőrön sok a baktérium, a sebem pedig még nyitva van. Védőnő: nem jó ötlet, ne jódozzak, ő ezt nem szereti szoptatás alatt. Megoldás: végül úgy döntöttem, hogy nem jódozok többet, mást használtam helyette.)

Lázasodni nem lázasodtam, de ezután a kórházi látogatás után pár nappal később már annyira fájt, hogy mozogni alig bírtam. De még csak oldalra fordulni is alig-alig bírtam az ágyban. A felkelés egy tortúra volt. Sétáról nem is álmodtam. Ha ki kellett mennem a mosdóba, hétrét görnyedve jutottam csak ki, nagyon lassan. 

Visszamentem a kórházba megint, megvizsgáltak megint. Megnyomkodták a hasam, csillagokat láttam. Átkötözték, menjek haza, pihenjek. Ha láz van, menjek be.

„Nem volt lázas?” - kérdezték többször is. Mintha nem hitték volna, hogy nem voltam lázas. Azt is mondták, hogy várjunk, és reménykedjünk, hogy a szervezetem teszi a dolgát, és magától rendbejön a dolog. Ha nem, akkor fel kell nyitni a sebet megint, kitisztítani, és újból összevarrni. 

Mindennek tetejébe egy szép napon beállt a derekam is. Pont aznap jött babát mérni a védőnő. Csak nézett, látta, hogy alig bírtam mozogni. Látszott, hogy aggódik értem.

Mértük a lázamat naponta többször, de soha nem volt. Aztán volt egy szombat, amikor annyira rosszul voltam kb., mint a műtét után. Végig azon pörgettem az agyamat, hogy ha be kell mennem a kórházba, akkor mi lesz a kisbabámmal, a szoptatással, a nagytestvérrel (ne feledjük, még mindig a járvány kellős közepén járunk, látogatási tilalom satöbbi). A hátam közepére kívántam a kórházat, az újabb műtétet, a vágást, a felépülést, mindent. Végre békében, otthon szerettem volna lenni a családommal. Teljesen rápörögtem erre a dologra, és nagyon el voltam keseredve.

Aztán eljött egy pillanat, amikor kívülről megláttam magam, és eldöntöttem, hogy ennek semmi értelme. Nem vészforgatókönyveket kellene kitalálni a legrosszabb megoldásra, hanem arra kellene koncentrálni, hogy felépüljek.

Úgyhogy attól a pillanattól fogva naponta több alkalommal becsuktam a szemem, ellazultam, és arra gondoltam, hogy a gyulladás egyre kisebb a szervezetemben, és én pedig meggyógyulok. Nem vagyok egy ezoterikus figura, nem vagyok agykontrollos sem, egyszerűen ez az egy eszköz volt a kezemben, és nem akartam megőrülni attól a gondolattól, hogy vissza kell mennem a kórházba és újra fel kell, hogy vágjanak. Pozitív gondolatok.

Hogy ettől vagy sem, de másnapra icipicit jobban lettem. És onnan napról-napra mindig egy kicsit jobban lettem. A seb nagyon-nagyon lassan, de egyre kevésbé váladékozott, lelappadt, majd (de tényleg nagyon-nagyon lassan, de) bezárult. A 6. heti kontrollon már csak egy kicsit volt nyitva az egyik végén, de tiszta volt, szép, és látszott, hogy hamarosan rendbejön.

El nem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor a seb teljesen meggyógyult! Most már csak egy rossz emlék az egész. Visszagondolva, egyáltalán nem volt egyszerű az elmúlt egy év (az IVF-et pedig még nem is részleteztem). Sokszor feltolulnak bennem az emlékképek. Tanulság nincs, vagy ha van, majd elmondják a kommentelők… Az biztos, hogy nagyon sok érdekes pontja van a történetnek, a teherbeeséstől át a komplikációkon keresztül odáig, hogy tulajdonképpen egy stage dive-ot nyomtam a magyar egészségügy hátán a járványhelyzet közepén az ingyenes terhesgondozással és szüléssel.

Rám már csak annyi vár, hogy élvezzem azt, hogy a második gyerekem szerencsére nem lett hasfájós, és (lekopogom) egész jó alvó. Az első gyerekem ugyanis a problémamentes terhesség után rettenetesen hasfájós volt, vele az első 3-4 hónap pokol volt. Szerencsére ennyi jutott nekem ezután a zűrös terhesség és szülés után: a második babával megértettem, hogy miért mondják azt egyesek, hogy a babázás egy álomszép szakasza az életüknek. 

p.

Más is tapasztalt hasonlókat...

Szétvált a császárhegem 10 nappal a szülés után

Elvékonyodott a császárheg, azonnal irány a műtő!

Felszakadt a sebem a császármetszés után