2013. június elején estem teherbe, két hónappal az esküvőnk után, várt és tervezett baba a kisfiam. Az orvosválasztást nem bíztam a véletlenre. Mivel egészségügyi dolgozó vagyok, fontos volt, hogy megbízható, rutinos szakember gondozza a terhességemet. Abszolút komplikációmentes várandósságom volt, minden eredményem negatív volt. Mivel elég rendkívüli paraméterekkel estem teherbe, 39,5 kilóval (amiből a terhesség elején sikerült is ledobni), és 150 cm-rel, kb. a 20. héttől nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek képes spontán szülni. Nem örültem a császár lehetőségének, de a babám épsége mindennél fontosabb volt, pláne azok után, hogy a 30. héttől harántfekvésű volt. Mivel az utolsó ultrahangokon már 3 kg körüli súlyt becsültek, 02.28-ra jegyeztek elő programozott császármetszésre, ez két nappal a terminusom utánra esett.
A klinikai protokoll szerint egy nappal előtte be kellett feküdnöm a terhespatológiára. Felvették az anamnézist, az orvosommal mindent részletesen megbeszéltünk. Aznap már elég erőteljes jóslófájásaim voltak, de a ctg nem mutatott semmit. Aztán délután 4 után pár perccel, a kórházi ágyon fekve éreztem, hogy megpattant a magzatburok. Felálltam, és elöntött a víz. Bementem a nővérszobába, gyors szívhang-hallgatás, és mivel nagyon nagy intenzitással, görcsösen folyt a magzatvíz,közölték, hogy nem várunk semmire, értesítik az orvosom,és irány a sectiós műtő. Katéter be, gyors telefon a családnak, és persze a férjemnek, akinél nem utolsó sorban az őssejt levételére szolgáló csomag is volt. Épp, mikor befutott, már toltak is be a liftbe, onnan a műtőbe. Branül be, anyai vér le, gyors adategyeztetés, közben bemosakodott a doktorom. Az aneszteziológus orvos kicsit határozatlan volt a spinális érzéstelenítő adagját illetően, elmondta, hogy a praxisa alatt senki nem szült még gyereket 49 kilóval. Aztán jött a „hátbaszuri”, amitől úgy féltem. Nem egyszer, kétszer, mert az elsőnél megugrottam.
Aztán fel a műtőasztalra, pár perc után megkérdezték, hogy zsibbad-e a fenekem. Zsibbad, hatott a szer. Mehet a vágás. Az orvosom leült mellém, és felvágta a hasamat. Felordítottam a fájdalomtól, mindent éreztem. Ideges moraj támadt, kapkodás, aztán maszk a fejemen. Minden elsötétült. Egyszer csak hallottam, ahogy felsír a fiam. Rögtön magamhoz tértem. A csecsemős nővér az arcomhoz tette, és mosolyogva mondta: Dávid 3180 gramm, és 49 cm! Hatalmas baba! Gyönyörű baba! Aztán rögtön el is vitték megfürdetni, én pedig kábultam tovább, úgy kikötözve, amíg össze nem varrtak. A komplikációk már a szülés estéjén megindultak. Az első szoptatás követően óriási mennyiségű méhűri vérzés lépett fel. Azonnal ultrahang, méhösszehúzó nagy dózisban, jégtábla és homokzsák egymás fölé a frissen vágott hasamra. Miközben a fejemet sem mozdíthattam, nehogy előjöjjön a rettegett migrén.
Másnap reggelre jobb lett a helyzet. A babával minden tökéletesen rendben volt, gyarapodott, minden értéke negatív volt. Az első felállás maga a pokol volt, mintha szó szerint félbevágtak volna. Próbáltam nem elhagyni magam, a második este beindult a tejelválasztásom, onnantól minden időt a szoptatással (inkább az imitálásával) és a fejéssel töltöttem, a babám velem volt. A következő sokk a tervezett hazamenetel napján ért, amikor a doktorom bejött, kiszedni a varrataim végét. Amikor leszedte a sebkötszert, nagyon ideges lett. Közölte, hogy a véralvadásgátló miatt egy diónyi haematóma képződött a hegen, ami feltehetően szét fog fakadni, és szétválasztja a heget. Nem mehetünk haza. Várunk, hogy szétnyíljon, hogy aztán újra meg lehessen műteni. Teljes sokk. 24 óra haladékot kaptunk, és mivel addig nem vált szét a heg, hazamehettünk.
Elkezdődött a közös életünk a kisfiammal. A fájdalom és a gyengeség szinte magatehetetlenné tett, állandó segítségre szorultam. Végül a műtétet követő tizedik napon mégis szétvált a hegem. Vérzett, SOS rohanás a klinikára. Az orvosom rögtön fogadott, megnyugtatott, hogy nem lehet komoly a gond. Csak fel kellett tárni a külső vágást, kitisztítani, hidrogén-peroxiddal kipezsegtetni. Nem volt kellemes. Ezt aztán másfél hétig kétnaponta ismételték. A hegszétválás napján belázasodtam. Masszív, 39,5 fokos láz, gyógyszerre nem reagált. Hiába minden óvintézkedés, begyulladt az egyik mellem, tejlázam lett. Egy éjszakán át borogattak, láz- és fájdalomcsillapító injekció vitte le 38 fokig. Innen azután nem mozdult másfél hétig. A császár után három héttel kezdtem el kicsit összeszedni magam, akkor már el tudtam látni a babát is, magamat is. Nehéz volt, de megérte. A fiamért mindent. De kistestvére biztos nem lesz a közeljövőben!
Gabriella
