2013 tavaszán ismerkedtünk meg a férjemmel, 2016-ban össze is házasodtunk, miután ő kiköltözött hozzám Bécsbe, majd közösen egy a városhoz közeli faluba tettük át telephelyünket.
Esküvő után megbeszéltük, hogy akadálya nincs a kis jövevénynek, mi szeretettel várjuk, ha jönne. Minden stressz nélkül szerettük volna, hogy jöjjön, amikor neki jó, elkövettük viszont azt a hibát, hogy tudattuk a családunkkal, hogy próbálkozunk. A nyomás így csak nőtt és nőtt… Úgy éreztem, az ismerőseink közül már mindenki babázik, csak mi nem. Borzalmas érzés volt.
2018 nyarán felnőtt, harmincéves fejjel nekiálltam a jogosítványnak, ezerrel arra koncentráltam, így fel sem tűnt, hogy késik. Elő szokott fordulni máskor is, de nem ennyit. Egyik reggel szaladtam a vécére hányni, majd újra és újra. Gondoltam, ismét elkaptam valamit a gyerkőcöktől az oviban (óvónő vagyok), de ez ismétlődött többször, így végül csináltam egy tesztet, ami előtte sok-sok negatív után ezúttal se kétcsíkos lett. Nagy sóhaj, továbblép, volt már ilyen…
A hányinger maradt, így végül vettem még egy tesztet, és láss csodát, pozitív lett. Lesokkolódtam, remegett a kezem. Felkeltettem a férjem, aki éjszakás volt előző nap, az orra alá dugtam a pozitív tesztet. Szegénykém nem igazán értette, hogy mi is ez. Nézegette, örült, bár még ő se fogta fel. Később üzent, hogy sajnálja nagyon, hogy nem reagált jobban, de ő nagyon-nagyon örül, és folytak a könnyei.
Rá egy hétre kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, ahol az ultrahangon kiderült, hogy már 12 hetes terhes vagyok. Ott volt a monitoron, kivehető volt a kis feje, a lábacskái, hihetetlen volt! Attól a pillanattól kezdve tudatosodott bennem, hogy én tényleg babát várok. Ez leginkább abban valósult meg, hogy mindenen, de mindenen pityeregtem. Hányszor vigasztaltak a gyerekek az oviban, pedig csak egy hormontúltengéses óvó nénijük volt…
A genetikai vizsgálat előtt elkezdtem vérezni, meg is ijedtünk rendesen, de mivel ott kiderült, hogy minden tökéletes odabent, így megnyugodtam. Az orvos megemlítette, hogy ártani nem ártana egy kis pihenő, de leginkább a lelkemnek tenne jót. Így otthon is maradtam egy hetet a főnököm legnagyobb bánatára. Aki óvodavezető és tulajdonos lévén a várandós nő legnagyobb ellenfele volt, mintha életem legnagyobb hibáját követném el, borzalmasak voltak vele a következő hónapok.
Hamar megtudtuk, hogy kislányunk lesz, boldogan vásárolgattunk. Sok magnéziumot kellett szednem a keményedések miatt, bár ez leginkább a főnököm generálta stresszből adódtak. A genetikai vizsgálat kimutatta, hogy nagy esélyem van terhességi toxémiára, így gyógyszert kellett szednem, valamint napi háromszor vérnyomást mérnem. Szerencsére az utolsó hónapokig nagyon jól éreztem magam, imádtam a pocakom, és imádtam azt a rengeteg szeretet is, amit a gyerekektől kaptam a munkahelyemen. tervezgették, hogy milyen ajándékokat készítenek majd Isabellának, és alig várták, hogy játszhassanak vele.
Az utolsó munkahetemen viszont bekaptam egy hányós-hasmenéses vírust, amin csak egy infúzió a kórházban segíthetett. Szerencsére a kórházlátogatáskor megismerkedtünk egy irtó jó fej szülésznővel, akit fel is kértünk, vele átvettük a szülést is, hogy mit tervezek: vízben vajúdni, minél természetesebben (a tervek meg a valóság nem találkoztak sajnos). Szerencsére a kórház modern kialakítása és szemlélete tökéletesen passzolt ehhez.
Húsvét vasárnapra készülve megfestettem otthon a tojásokat, elkészítettem másnapra a menüt, friss ágyruha, függönymosással, ablakpucolással vártam a nyuszit, tele voltam energiával. Gyanús is lehetett volna…
Éjjel 2:30-kor arra ébredtem, hogy nekem azonnal ki kell mennem pisilni. Kiugrottam az ágyból, és csak folyt belőlem a magzatvíz megállíthatatlanul. Felkeltettem a férjem, hogy most szülünk. Ő valami hihetetlen sebességgel kiugrott az ágyból, és csak azt kérdezte: „elmehetek még vécére?”
Felhívtam a szülésznőmet, aki épp aludt. Mondta, hogy 7-től úgyis dolgozik, odaszól a kollégájának, hogy megyünk, lassan induljunk is. Becuccoltunk a kocsiba, én 3 törölközőn csücsültem, hisz a víz folyamatosan folydogált. 7 km-re lakunk a kórháztól, hamar odaértünk, és pont a bejáratnál volt is hely. Beértünk az ajtón, amikor valamiért borzalmasan zavart, hogy tiszta víz a nadrágom, így még gyorsan a mosdóban átöltöztem. Bejelentkeztünk a sürgősségin, ahol csak mosolyogtak rám, és könnyű szülést kívántak.
„Ja, tényleg, én ma szülni fogok, el is felejtettem!”
A szülészeten felraktak a ctg-re, addig férj bóbiskolt mellettem, én is be-bealudtam a megkezdődő fájások ellenére. Arra eszméltem, hogy megérkezik a szülésznőm, meg is lepődtem, hogy máris 7 óra van. Ő leült az ágyra:
„Dóri, a baba szívhangja nem a legjobb, behívott hamarabb a munkatársam, hogy itt legyek és figyeljük. A legjobb, ha most maradsz a ctg-n.”
Levert a víz és valami iszonyat félelem lett úrrá rajtam: veszélyben van a babám?
Mivel bármikor fennállt a beavatkozás esélye, így nem ehettem, nem ihattam. Dél körül jobb lett a szívhang, felkelhettem, zuhanyozhattam. A víz alatt csodálatos volt, nagyon jól csillapította a fájásokat, sajnos a kádban való vajúdásról szó sem lehetett. Sétálgattam, férj kitartóan masszírozta a hátam, újra ctg, majd megint zuhany, ctg, sétálgatás. Délután 4-kor javasolta Zsóka a beöntést, hogy hátha attól rendszereződnek a fájások, erősebbek lesznek. Meghozta a hatását, jóval erősebbek lettek.
Újra ctg-re raktak, ahol Izi szívhangja minden egyes fájásnál csökkent. Akkor jött be hozzám a főorvos (19:15-kor), megvizsgált és kijelentette, hogy még csak 3 cm-re tágultam, ne várjunk tovább, irány a műtő
Megkönnyebbültem, hisz akkor még nem tudtam, mi vár rám. Megkaptam a harisnyát, levetkőztettek, toltak a műtőbe; beért a főorvos, aki kiabált:
„Kész vagytok már? Beszúrtad már? Siessetek!!!”
Hogy micsoda? Baj van, vagy miért kiabál ez a nő itt? Doromboló cicapóz, érzéstelenítő, kiszíjaztak és elkezdődött a rángatás. Nem értettem, hogy miért rángatnak, hát már műteniük kéne, vagy megvárják a férjem? Egyszer csak babasírást hallottam, férj leül mellém. Azt mondja: a mi babánk sír? És igen, ez már ő volt. Oda is rakták a mellkasomra, néztük egymást hatalmas szemekkel, majd lekakilt. Kiderült, hogy az újratermelődő magzatvíz már zöld volt, és abba is belekakilt a kislányunk, tehát a műtét valószínű a legjobb döntés volt!
Miután levették rólam a kislányom megmérték, bebugyolálták, és férjjel elvitték megtisztogatni, míg engem összevarrtak. A műtét után visszatoltak a vajúdóba, ahol rögtön megkaptam a babám, igaz, rettegtem megfogni, annyira remegtem. Attól a pillanattól fogva csak pár percre vitték el tőlem különböző vizsgálatokra, azon kívül egész végig velem maradhatott. Áttoltak minket egy kétágyas, saját fürdőszobás szobába. Bemutatkoztak a nővérek, vérnyomást mértek, gyógyszereket adtak, felöltöztettek.
Kaptam enni, inni, meg egy menükártyát, amin be kellett jelölnöm, hogy melyik nap mit szeretnék enni. Jó kezekben éreztem magam. Másnap fel kellett kelnem (atyaúristen!), zuhanyozni, katétert kivenni. A fürdőszobában minden elő volt készítve: hálós bugyi, törölköző, pohár, hálóingek. Mindenből rengeteg. A nővérhívóra rögtön ugrottak, sőt, szóltak, ha fáj, azonnal nyomjam meg a gombot. Kaptam szoptatós párnát, mellbimbókrémet és bimbóvédőt is. Minden étkezéskor bőséges, háromfogásos menüt. Hozzátenném, hogy teljesen ingyen. Azt hiszem, Magyarországon ezért mélyen a pénztárcánkba kellett volna nyúlni.
Minden nővér, orvos csodakedves, türelmes volt velünk, mégis nagyon hazakívánkoztam. A protokoll szerint öt napot kellett volna maradnom, a harmadik nap végén mégis hazakéretőztem. Egy feltételük volt: ha egész nap kibírom egy fájdalomcsillapítóval, akkor mehetek. Kibírtam, bár nagyon nehéz volt.
Hazaértünk, valami fantasztikus érzés volt. Tudtam végre aludni, bár egyedül lefeküdni, meg kiszállni az ágyból nem. Sokszor a babámat se tudtam felvenni. A férjem nélkül nem éltem volna túl szerintem. Hétfőn a varratszedésen túl éreztem otthon, hogy valami nagyon nem jó a vágásomnál: forró volt és feszült. Egyszer csak észrevettem, hogy nedves a nadrágom, nem vér volt, furcsálltam.
Átöltöztem, majd újra nedves lett. Bementünk a kórházba: felszakadt a sebem jó 6-7 cm-en. Kitisztították, kaptam antibiotikumot, menjek vissza két nap múlva. Na, ez a kétnaponta járkálás 2,5 hónapig tartott, várták, hogy magától összeforrjon. Valami borzalom volt ennyit egy csecsemővel kórházba járni.
Iza elég hamar elutasította a cicit is, nem volt hajlandó szopizni, és hiába fejtem sokat, örültem, ha egy nap tudtam 30 ml-t pumpálni. Folyamatosan ástam bele magam egy egyre mélyülő gödörbe: nem tudtam megszülni, és már táplálni se tudom. Minden olyan tevékenység, amitől megérdemelném az „anya” szót, arra képtelen voltam, utáltam ezt!
Szerencsére túl vagyok ezen az időn és most már teljes értékű anyának érzem magam egy gyönyörű majd’ egyéves kis csoda mellett! Rengeteget köszönhetek a férjemnek. Sajnos mindketten elveszítettük az anyukáinkat, így leginkább csak egymásra támaszkodhattunk az első hetekben, de ez így is volt jó, így lettünk mi egy család.
Dóri
Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
