A terhesnaplómat ott fejeztem be, hogy másnap fogok menni utoljára a saját orvosomhoz terhesgondozásra. A délelőtt még nagyon nyugodtan telt, igazából néha éreztem apró jósló fájásokat, de nem foglalkoztam velük, máskor is voltak, gondoltam, majd elmúlnak. Délután a férjem hazaért, beültünk együtt az autóba és elindultunk a rendelőbe. Illetve csak indultunk volna, mert a lakásban hagytunk valamit, amiért a férjem vissza is szaladt. És akkor kezdődött az egész kálvária.
A hasam hullámokban kezdett el görcsölni, ráadásul nehezen beazonosítható fájdalom volt, nem tudtam eldönteni, hogy az orvosomra vagy egy vécére lenne most nagyon gyorsan, nagyon nagy szükségem. Mikor visszaért a kocsihoz a férjem, kérdezte, hogy mi legyen: a dokim vagy a kórház, esetleg menjünk-e vissza a lakásba. Mondtam neki, hogy induljunk, ehhez kellene az orvosom, majd ő megmondja, hogy mit kell tenni.
Az utat hullámokban végigszenvedtem, úgy szaladtam fel a rendelőbe, és látván rajtam az asszisztens, hogy valami nagyon nem oké, egyből be is engedett az orvosomhoz. Mikor bementem, kissé lenyugodott a helyzet a hasamban, viszont a doki nem vidított fel, a méhszáj teljesen megrövidült, az előző császáros hegem érzékenysége, valamint a fájdalmam tükrében irány a kórház. Áldottam magamat hazafelé, hogy a táskám 95 százalékban be volt pakolva, így csak a neszesszer hiányzó tartalmát kellett bedobálnom. És akkor irány a kórház, ahova állítólag az orvosom előre szólt, hogy érkezem, gyakorlatilag senki nem tudott rólam, így nem is vártak/számítottak rám.
Becsengettünk a szülőszobára, ahol ctg-re tettek, nagyon hosszú időre, ami persze egy darab fájást nem mutatott, de én azért néha még mindig éreztem a görcsöket. Addig a férjem a kislányommal odakinn várakozott, miközben semmit nem tudtak rólam. Este tíz óra felé kezdett járni, az idő, amikor az ügyeletes doktornő jött vizsgálni. Az ultrahang pedig igazolta az orvosom gyanúját, a császáros hegem egy milliméter vastagságúra vékonyodott, ami bármikor megadhatja magát. Így jött az első ítélet, azonnal irány a műtő, de még a főorvos is megvizsgál még egyszer, és amit mond, az lesz a végső.
Én közben kiszaladtam, a családomhoz, hogy úgy néz ki, azonnal műtenek, de még várjanak egy kicsit. Szegény férjemet nem irigyeltem, a két és féléves lányunk már a türelme végére ért, ami nem csoda, hiszen már 11 is elmúlt, nagyon régóta unta magát, és nagyon elfáradt és akkor jött a sokk, hogy azonnal szülni fogok, láthatóan megijedt, lefehéredett és le is izzadt, hogy most ez mégis hogy lesz.
A főorvos jött és megvizsgált, szerinte még nem volt kritikus a helyzet, így új ítélet született, maradok szülésig a kórházban. A családomat megnyugtattam és hazaküldtem, és elfoglaltam az üres szobában az ágyamat. A gondolataim ezer felé cikáztak, nem akartam heteket a lányom nélkül tölteni, aggódtam, hogyan oldjuk meg a felügyeletét, féltem, hogy nem fogom tudni, mikor kell szólni, hogy valami nagy baj van, vagyis nem veszem észre, hogy szétnyílik a hegem, bár gyanítottam, hogy azért az nem olyan érzés, amit nem lehet nem észrevenni.
Kevés alvással vártam a másnap reggelt, amikor az új orvosom, pontosabban a helyettesítő orvosom, aki a szabadságon lévő saját orvosomat helyettesíti, jöjjön és megvizsgáljon és vele is megbeszélhessem a továbbiakat. Ám előtte még egyszer meg akart ultrahangozni az előző esti doktornő, aki rám hozta a frászt nemcsak az azonnali műtéttel, hanem hogy másodjára is megkérdezte, hogy nem szóltak-e a korábbi ultrahangokon, hogy kicsi a baba, hiszen most másodjára is sokkal kisebbnek méri, mint amennyi a korának megfelelne. Hát nem, senki nem ijesztgetett még hasonlóval sem, de nem baj, hiszen még várunk a szüléssel, még nőhet odabenn.
Közben tartottam a kapcsolatot az otthoniakkal, nagyban készült a lányom és férjem arra a szombatra, tele voltunk előre kiválasztott programokkal, amire menni készültek nélkülem is. Aztán megérkezett a helyettes orvosom, ő is csinált egy ultrahangot, majd megkaptam az újabb és egyben végső ítéletet: azonnal műtenek, a panasz és a hegem állapota veszélyes mind a kettőnkre nézve, jobb lesz nekünk, ha megcsinálja a műtétet, a baba már elég fejlett hozzá, hogy megszülessen.
Jöhetett a telefon haza és telefon anyámnak, hogy mindenki dobjon el azonnal mindent, és irány az autó, mert azonnal műtenek, megyek szülni. Persze mindenkit levert a víz másodjára 12 órán belül, engem a legjobban, hogy hogyan fog anyám ideérni, aki felvigyázna a lányomra, hogy a férjem benn lehessen velem a műtőben?! Anyukám ugyanis az agglomerációból érkezik, nekem meg nem fognak sok időt hagyni, hogy a családom megérkezzen a szülésre. Én mindent bevetettem, lassú csiga módba kapcsoltam, pakolásztam, telefonáltam, míg végül már utánam jöttek a szobába, hogy csak rám várnak a szülőszobán, menjek már.
Odasétáltam, könnyezve, nagyon aggódtam annyi minden miatt, hogy még túl kicsi a fiam ahhoz, hogy megszülessen, hogy nem fognak ideérni, hogy mi vár rám ez alkalommal a műtőben, és az első császár rémképei cikáztak a fejemben. Megkaptam a beöntést, ami ez alkalommal se lett a kedvencem, de tudtam, mire számíthatok, legalább ebben nem volt semmi meglepetés. Persze itt is húztam az időt, amennyire tudtam, kétszeri zuhanyzással, egyrészt azért mert most is bennem volt egy kisebb félelem, hogy hamarabb hagyom el a fürdőszobát, mint azt kellene, és csúnya csíkot húzok majd magam után a folyosón, vagy a műtőben fogok valakit megtisztelni, másrészt, én minden időt meg akartam adni Apának, hogy ott lehessen velünk.
És ahogy kiléptem a folyosóra, már meg is hallottam a hangját, aztán meg is láttam, hogy már be is öltözött és én futottam volna hozzá, mint azokban a romantikus filmbéli jelenetekben a tengerparton, de inkább nem tettem abban a csini kórházi köpenyben, kezemben az infúziós állvánnyal. De mikor megöleltem, azonnal kitört belőlem a sírás, a nyugalom és a feszültség egyvelegétől.
36+4 nap, itt tartott a terhességem, de neve a babának még mindig nem volt. Rákötöttek a ctg-re, és ott és akkor eldöntöttük a kisfiunk nevét. Irány a műtő, kedves emberek vettek körül, beszéltettek, nyugtattak, mondták, mi történik, szöges ellentéte volt minden az első császáromhoz képest. Az érzéstelenítőt is simán beadták, majd amikor szóltak pár perccel később, hogy készüljek, mert most fogják kiemelni a fiamat, el se akartam hinni, hogy ez ilyen gyorsan megy. Nem volt kellemes, de nem is éltem meg olyan szörnyűnek, mint amilyennek sokan leírják. És aztán fel is emelték és megmutatták, az én gyönyörű kisfiamat, Marcellt. Az orvosok fogadásokat kötöttek, hogy mekkora lehet, a dokim szerint 2500 gramm legalább, és én ezzel meg is nyugodtam, hiszen nem két kiló vagy kevesebb, mint mondták. És valóban mini manó lett, de azért nem annyira, pontosan 2670 gramm és 50 cm.
A VIP szobára lehetőségem nem igazán volt, hiszen amikor bekerültem a kórházba, akkor még úgy volt, hogy akár heteket is benn kellett volna töltenem, annyi időre nem vállaltunk ekkora anyagi terhet, amikor pedig a műtét előtt jeleztük, hogy szeretnénk a külön szobát, mondták, hogy már foglalt, így arról lecsúsztam. Egy háromágyas szobába kerültem, ahol csak egy szobatársam volt, akivel szuperül teltek a kórházi napok, az éjszakák mondjuk már kevésbé, nagyon horkolt a kedves anyukatársam, így alvásom nem volt szinte semmi az ott töltött napokban. Persze azóta se sok van, de mára már kialakult egy egészen jó kis napirend, hála a fiamnak, aki kikövetel magának mindent, szinte percre pontosan.
A műtét után az orvos azt mondta, hogy annyira nem volt vészes a hegem állapota, de ezzel már ne foglalkozzak, a lényeg, hogy mindenki jól van, és tényleg ez a legfontosabb. Mára már öt hónapos, állandóan mosolygós kis csodababa.
Krikett
Olvass még szüléstörténeteket:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
ÍRD MEG TE IS SZÜLÉSED TÖRTÉNETÉT! BEZZEGANYA@BEZZEGANYA.hu
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
