A szüléstörténetekben az a jó, amellett, hogy egy új élet születését meséli el, nincs két egyforma. Saját két szülésem alapján is mondom ezt, ugyanis teljesen különböző volt mindkettő.

Az első, problémás terhesség, 25 évesen, 36. héten preeklampsziával (súlyos terhességi mérgezés) végződött. Mondhatni nehezen viseltem, továbbá a sürgősségi császármetszés szükségessége és a nehéz felépülés miatt évekig kitartottam azon állításom mellett, hogy 1000 százalék, hogy nem lesz több gyermekem. Még úgy is, hogy időközben elváltam, és néhány év múlva rám talált az igazi szerelem, amikor megismerkedtem a párommal. Úgy gondoltam, hogy az én szervezetem bírja nehezen a terhességet, és én már megtettem, amit tennem kell, reprodukáltam önmagam, és legyen elég ennyi.

Az élet és sorsunk persze tud meglepő fordulatot produkálni. Néhányszor a párommal már beszéltünk róla, hogy a jövőben lehetne közös gyermekünk, de a tervezés további szakaszáig nem jutottunk el. A menstruációm rendszertelen volt, előfordult, hogy három hónapig nem jelentkezett, ezzel orvosnál is jártam 2019 novemberében. Elkezdtem kivizsgálásokra járni esetleges pajzsmirigyprobléma miatt. Ekkor párom egy ígéretes féléves munkalehetőséget kapott, hétvégi hazajárással. 2020. január 20-a körül kezdtem furán érezni magam, érzékenyek voltak a melleim, és evés közben émelyegtem. Január 30-án vettem egy terhességi tesztet, amely pozitív lett. Másnap már mentünk is párommal a nőgyógyászhoz, aki megállapította, hogy 6 hetes terhes vagyok.

Nagy meglepetés volt. Sok minden kavargott bennem, az előzmények miatt is, hogyan fogom bírni, és persze boldogok voltunk, bár minket is meglepett, hogy megfogant a szerelemgyermekünk. Tudtam, hogy páromnál jobb apát nem is kívánhatnék a gyermekemnek. Az elején felkészítettem a páromat és magamat is, hogy nem lesz egyszerű, mert ugyanúgy előfordulhat terhességi cukorbetegség, magas vérnyomás, és egyéb problémák, amik az első terhességemnél jelentkeztek. Plusz párom féléves külföldi munkavégzését február 3-án hétfőn kezdte, előtte január 31-én, pénteken derült ki, hogy terhes vagyok. Kis rémület tört rám amiatt, hogy szinte egyedül kell végigcsinálnom a terhességet, amellett, hogy szüleimre és párom szüleire is bármikor számíthattam. Tízéves nagylányom örömében elsírta magát a hír hallattán hogy kistestvére lesz.

Minden körülmény (pl. hogy párom a terhesség nagy részében ritkán lesz velem, nem tud jönni a vizsgálatokra) ellenére alapvetően úgy indultam neki, hogy jobban fogom bírni, és pozitívan álltam hozzá mindenhez. És valóban így is lett, a kezdeti hányós időszakot leszámítva imádtam a terhességem hónapjait. A fél év helyett pedig másfél hónap lett a külföldi munkából a pandémiás helyzet miatt, utána már velünk volt a párom is.

És az is kiderült, hogy nem volt igaz, hogy az én szervezetem bírja nehezen a terhességet. Az első problémás terhesség után a második, 11 évvel később, másik apától, más génekkel, problémamentes, és 39. hétig bent volt a picur.

Nagyon szerettem volna normál szüléssel világra hozni a kis kincsünket, és elkerülni a császár utáni állapotot. Végig arra készültünk a dokimmal is.

Szeptember 1-én, 37. héten, a ctg-kor mért vérnyomásom magasabb lett mint szokott, aztán még többször mérték egymás után, utána már ideges voltam, persze hogy magas volt , ezért a nőgyógyászom beküldött a szülőszobára hogy SOS vérvételt és vizeletvizsgálatot végezzenek, mert fennállhat a preeklampszia gyanúja. Ám mindkét vizsgálat rendben volt, és a vérnyomásom is rendeződött, így haza is mentem. Mindösszesen 3 és fél órát töltöttem a kórházban a sürgősségi vérvétel miatt. A következő heti ctg-n, 8-án rendben volt minden. Vittem magammal a kórházi csomagot is ha kell, fel voltam készülve, és úgy voltam vele most már bármikor jöhet a picurkánk. A hasam a végén sem volt kényelmetlen, csak pisilni jártam nagyon sűrűn az utolsó hetekben. Jóslófájásaim a 35. héttől voltak. Kíváncsi voltam, vajon milyen lesz, amikor beindul a szülés, tudni fogom-e, hogy mikor kell indulni.

11-én, pénteken délután vígan szelfizgettem a teraszon, és pocakfotókat készítettem, vacsorára jól bekajáltam sült csirkéből és el is aludtam. Hajnal 4 óra körül arra ébredtem, hogy álmomban valami pukkanást hallottam. Egyből kimentem vécére, és éreztem, folyik valami belőlem. Apró izgalom közepette már tudtam, ez bizony a magzatvíz. Akkor még nem volt fájásom, a páromat fel sem ébresztettem. Hamarosan felébredt, kérdezte mit csinálok, hogy érzem magam, mondtam neki, folydogál a magzatvíz. Egyből kiugrott az ágyból és összekapta magát, hogy induljunk is a kórházba, akkor már beindultak a fájások is, és össze-vissza jöttek. A

 csomagom már hetek óta össze volt készítve, de indulás előtt még szétnéztem a házban, elraktam-e mindent, majd indultunk. A kocsiban csukott szemmel és a biztonsági övet szorítva „vészeltem át” a fájásokat. A fájások között pedig jókedvűen csacsogtam. Persze azért az izgalom bennem volt már nagyon. A kórházban, miután felvették az adatokat, megvizsgáltak, egyujjnyira voltam kitágulva, gondoltam is, hogy messze még a vége.

CTG-re raktak, akkor már 4 perces fájásaim voltak, amik alatt próbáltam szépen lélegezni. Később újabb vizsgálat két fájás között, kétujjnyi tágulás, azt hittem, eddigre már jobban tágultam, mert a fájások alatt végig székelési ingerem volt, úgy éreztem minden alkalommal, hogy azonnal engedjenek ki a vécére. Többször is átfutott az agyamon, hogyan fogom ezt a fájdalmat sokáig kibírni, miközben párom szorította a kezem, maszk volt rajta, de tudtam, hogy mosolyogva biztat, és nagyon izgul értünk. Egy idő után már csak a fájások közti szüneteket vártam.

Két óra vajúdás után egyszer csak közölte a doki, hogy romlott a baba szívhangja (magzati distressz), meg kell császározni. Először meglepett, hogy hirtelen ezt mondta. Kénytelen voltam beleegyezni, de kicsit meg is rémültem, de hamar el is múlt, arra koncentráltam, hogy a baba érdekében muszáj, és arra figyeltem, amit a doki mond. Gyorsan előkészítettek a műtéthez. A fájások akkor is jöttek még, amikor felültem a műtőasztalra, onnantól már gyorsan zajlottak az események. Beadták a gerincembe az érzéstelenítőt, ami hamar hatott is, nem éreztem már a fájásokat, és néhány perc múlva kezdhették világra segíteni a kis kincsem.

Ahogy húztak-vontak, azt éreztem, azon kívül mást nem, csak remegtem, mintha vacognék egyfolytában. Hamar kiemelték belőlem, így 2020.09.12-én 9 óra 12 perckor megérkezett Liza baba a nagyvilágba, 3600 grammal és 50 centivel, és amikor megmutatták nekem, már cuppogott a nyelvével. A műtét többi része tartott tovább, csak azt vártam, hogy vége legyen, addig újszülöttünk Apával volt. Mindenki barátságos volt velem a műtőben is, a műtőssegéd, aki átemelt a műtét után az ágyra, kedvesen megjegyezte, hogy szeretik az ilyen karcsú és könnyű kismamákat. Összesen 8 kilót híztam, és mind el is tűnt a szüléskor.

Amikor kitoltak, Apa nagy mosollyal várt a kezében tartva gyermekünket. Ezt a földöntúli érzést nem tudom leírni, amit akkor éreztem boldogságtól könnyes szemekkel.

Bejött a doki, gratulált, és összegezve elmondta, amit már műtét közben is hallottam, hogy beszélték, hogy a régi császárhegem szétvált, a méh hege szétnyílt, egy részen nem volt semmi, csak a burok, emellett arctartásban is volt a kicsink feje (arccal hátrafelé, fejjel a szülőcsatorna nyílása felé), tehát több okból sem tudtam volna megszülni másképp, csak császárral.

Három órát lehettünk együtt hárman, meghitten, nyugalomban, akkor már megkönnyebbülve, és feldolgozva azt hogy szerencsésen alakult minden. Addigra már túltettem magam azon, hogy végül császár lett.  Hamar mellre raktam pici lányunkat, aki az első perctől ügyesen szopizott. Apa és lánya már akkor egymásra hangolódott.

A lábadozás sem viselt meg annyira, mint az elsőnél, de az első napokban elkerülhetetlen az ágyból való felkelés és a mozgás fájdalma. Sokkal pozitívabban és kevésbé fájdalmasnak éltem meg a második császárt, mind testileg, mind lelkileg.

Otthon utánanéztem, a hegszétválás egyébként nagyon ritka szövődmény korábbi császármetszést követően, kb. 1 százalék körüli az esély erre, nálam mégis bekövetkezett. Félelmetes így utólag belegondolni, de az a lényeg, hogy szerencsésen alakult az egész.

Hihetetlen boldogság a karomban tartani azt a tüneményes kis emberkét, aki 9 hónapig fejlődött bennem, és ezerszer is végigcsinálnám elölről, mert tudom, hogy megéri. A hegemet se szégyellem, ami számomra az anyaság, az erő és a bátorság szimbóluma.

Beus

Mással is előfordult, hogy szétnyílt a császárheg

Szétvált a császárhegem, már csak a magzatburok tartott

Elvékonyodott a császárheg, azonnal irány a műtő!

Szétvált a császárhegem tíz nappal a szülés után