Anyák napja lesz holnap. Az első nélküled. Már nincs lehetőségem kimenni hozzád Érdre, hogy vigyek egy hatalmas cserepes virágot, amit majd jól elültetsz, vagy a kedvenc whiskydet, amit azonmód megpukkantunk. Már nem tudlak átölelni, már nem tudom többet elmondani, mennyire szeretlek, és már haragudni sincs lehetőségem rád.
Tudod, azt terveztem, hogy majd büszkén meséled az ismerősöknek: a lányom megvalósította az egyik legnagyobb álmát, és családi házba költözött, a három lánya mellett van három kutyája, három macskája és három tyúkja, és saját maga termeszti a zöldségeket a magaságyásaiban… Arról ábrándoztam, hogy itt, a kertben együtt fogunk rozét inni, ezúttal itt égetjük le a bográcsgulyást, nem nálad, hogy majd ülünk a teraszon és csak hallgatjuk a milliónyi madár dalát, együtt nézzük, hogyan borul virágba a hatvanéves birsfa és hogyan bújnak ki a saját kezűleg ültetett virághagymák.
De a sors már nem adott rá lehetőséget… még arra sem, hogy megmutassam neked az új otthonomat. Aznap, amikor átvettem a ház kulcsait, te a kórházba mentél elviselhetetlen fájdalmaid miatt, hogy aztán kiderüljön, a halálos kór már végérvényesen eluralkodott testeden. Néhány hétre rá már a halálos ágyadnál búcsúztam tőled.
Azt hiszem, sokáig fel sem fogtam, hogy nem vagy már többé. Itt vagy a szívemben, és nincs nap, hogy ne gondolnék rád. Hogy ne gondolnék arra, hogy mit mondanál, mit javasolnál. Istenem, hányszor hívnálak fel, hogy tanácsot kérjek, hogy panaszkodjak egy kicsit, hogy elmondhasd, mit gondolsz a világról… Pedig korábban mennyire idegesített, hogy mindig mindenre volt valami megjegyzésed, hogy így vagy úgy kellene tennem… Úgy éreztem, kioktatsz, hogy fitogtatod, te mindig mindent jobban tudsz… Most már látom, hogy csak a legjobbat akartad nekem.
Igen, sokszor veszekedtünk és volt, hogy úgy éreztem, te vagy a világ legrosszabb anyukája. Gyakran előfordult, hogy nem értettük meg egymást. Én nem tudtam mit kezdeni a depresszióddal, én meg – szerinted – túl felelőtlen voltam sok mindenben. De ezek már mind nem lényegesek. Bármit megadnék azért, ha csak még egyszer átölelhetnélek, megsimogathatnám vörösre festett hajad, vagy akár csak meghallgatnám ezredszer is panaszaidat.
Én is mesélnék neked… Elmondanám, hogy legnagyobb unokád felvételije, ami miatt úgy drukkoltál, sikeres lett, felvették a jogi karra, és jó eredménnyel zárta az első félévet. Rettentő büszke lennél rá! (Én is az vagyok!) Mesélnék arról az egyezségemről, amit a középső unokáddal kötöttem, hogy ha rákapcsol a tanulásra és jelentősen javít az átlagán, megkaphatja álmai kutyáját… A korábban gyenge közepes eredményei után tanulmányi ösztöndíjat nyert a gimiben… Ettől szárnyakat (és egy border collie-t) kapott, és úgy néz ki, meg sem áll az Állatorvostudományi Egyetemig.
Kikérném tanácsod a legkisebb gyerekkel kapcsolatban, aki – bár még csak 12 éves – vadul kamaszodik, nem érdekli a tanulás, szemtelen és sokszor füllent. Én mégis látom benne a lehetőségeket. Mit mondanál vajon: legyek szigorúbb, vagy engedjem el ezt az egészet?
Rengetegszer nyúlnék a telefonon, hogy felhívjalak. Hogy megkérdezzem: fáj még a derekad? Jobban van a kutya? Mit főztél ma? Ott is esik? Örülsz Hamilton győzelmének? Nálad is virágzik már az orgona? Hogy állsz a fogyókúrával? (Én sehogy…)
Emlékszem, egyszer kiakadtál rajta, hogy Apuról milyen szépeket írok mindig a Bezzeganyán a halála után. , pedig az ő élete és a kapcsolatunk sem volt tökéletes… Most pontosan ugyanazt érzem veled kapcsolatban is, hogy teljesen mindegy, hogyan éltetek, mit rontottatok el (ha egyáltalán elrontottátok), hogy mit lehetett volna jobban csinálni… Csak a végtelen szeretet maradt…
Tudod, mennyien kerestek meg a búcsúcikkem után? Elmesélték, hogyan emlékeznek rád. Hogy mennyit adtál tanárként, osztályfőnökként, emberként. Hogy hogyan beszéltél rólam másoknak. Hogy milyen példát mutattál barátnőimnek, hogyan kell kamaszt nevelni, amire még ma is emlékeznek.
Elmentél. Sosem tudhatjuk, hogy mennyi van még hátra, hogy mennyi időt tölthetünk még el szeretteinkkel. Bár a halál szele 11 éve engem is megérintett, mégis csak most értettem meg százszázalékosan, mit jelent, ha valaki elmegy. Nincs több lehetőség. Csak az egyre nagyobb szeretet maradt meg a szívemben, és próbálok arra gondolni, hogy valahol apuval, és az azóta elhunyt exapósommal valami nagyon jó helyen vagytok. Ahol mindannyian látjátok, hogyan élek. És reménykedem, hogy egy icipicit büszkék vagytok rám.
Tünde
