Kiskunlacháza, szüreti mulatság
Súlyos beteg volt, számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az, amire tulajdonképpen senki sem tud felkészülni. Decemberben majdnem itt hagyott minket, de a sors kegyes volt, és adott még két hónapot nekünk. Neki, feleségének, édesanyjának, lányának és unokáinak. Kedd hajnalban elhunyt imádott édesapám, az unokái Bajszi papija.
2011 februárjában hívott fel, épp a fogorvoshoz igyekeztem. Nem kertelt, egyszerűen csak kibökte:
„Rákos vagyok.”
Megfagyott bennem a vér, kis híján elájultam a volánnál. A torokfájását, amivel hiába járt orvosról orvosra hónapokig, a körzetitől kezdve a fül-orr gégészen át a fogorvosig, senki nem tudta megmondani, mitől van. Aztán kiderült: rosszindulatú daganat van a torkában, ez okozta a fájdalmakat.
Akkoriban fogalmam nem volt, hogy ez a betegség mivel jár. Aztán igen hamar megtudtam, amikor áprilisban kiderült: mellrákom van. Aput épp akkor műtötték meg, egy darabig el sem mondtam neki, hogy én is bajban vagyok. Aztán elkezdődött a kemoterápiás kezelés-sorozat, és együtt röhögtünk azon, hogy még ezt is egyszerre csináljuk. Támogattuk egymást a kemók utáni leírhatatlanul rossz napokban, reményt és szeretetet adva egymásnak. A szeptemberi műtétem után is bejárkált hozzám a kórházba, biztatott, és rengeteget beszélgettünk. Természetesen ott is bolondozott, mint mindig.
2012-ben kiderült, hogy a betegség sajnos kiújult nála. A nyár elejei újabb műtét során gégekanült kapott, és orrszondán keresztül tudott csak enni. A kórházi fák alatt, a padon rendíthetetlenül patkolta a tojásokat, és hang nélkül is szórakoztatta a nővérkéket. Furcsa volt vele úgy kommunikálni, hogy csak írásban tudott válaszolni. Fogalmam sem volt róla, hogy soha többé nem fogja énekelni az unokáinak a „Balatonnál sej, haj, de jó…” kezdetű nótát.
Aztán kiengedték a kórházból, és otthon folytatta a patkolást. Hordtam neki az ólomlapokat, és próbáltam eladni a kész tojásokat, hogy legyen egy kis bevétele. December elején síelni mentem, akkor jött a hír, hogy kórházba került, éppen hogy meg tudták menteni. Nem szoktam imádkozni, de akkor azt kértem a sorstól, várja meg, amíg hazaérek. Megvárt. A kórházi ágyban feküdt, amikor bementem hozzá, és nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Gyorsan eljöttem, majd a kórház kapujából visszamentem, átöleltem, és zokogva mondtam el, mennyire szeretem. Néhány nap alatt jobban lett, haza lehetett vinni. Írtam neki egy levelet, amelyben leírtam, hogy mennyire büszke vagyok rá, a patkolt tojásaira, és hogy mennyire boldog vagyok, hogy ilyen apukám van, és ilyen nagypapája a lányaimnak.
Nagy dilemma volt korábban, hogy a lányokat elvigyem-e hozzá, hogy jó-e, ha látják gégekanüllel, orrszondával, feldagadt arccal őt. Itt már nem volt kérdés. Megbeszéltem velük, felkészítettem őket, amennyire tudtam, és meglátogattuk Bajszi papit. Felemelő, szeretetteli órát töltöttünk ott, melynek végén apukám könnyes szemmel köszönte meg, hogy ott voltunk. Máskor átmentünk tojásokat festeni, vagy csak úgy beugrottunk hozzá. Karácsonykor Manka hagyta neki, hogy etesse, a lányok csacsogtak. Volt, hogy rosszabbul érezte magát, ekkor csak feküdt az ágyában, nézte a három zsizsegő lányt, és mosolygott.
Az utóbbi hetekben újra erőre kapott, szinte minden nap sétált, és kitalálta, hogy fehér mágneslapokból vág ki tojásformákat, arra ragasztja az ólomból kivágott motívumokat. A napokban vittem neki újabb ólomlapot, ő pedig elsétált még mágnesért, hogy húsvétra minél több hűtőmágnest tudjon gyártani. Már nem volt rá sok ideje. Vasárnap este újra kórházba került. Hétfő délelőtt mentünk be a feleségével hozzá. Az ágyban feküdt csukott szemmel, nyaka bekötözve, infúzió a kezében. Azt a látványt az ellenségemnek sem kívánom. Azt a másodpercet sem, amikor a doktornő félrehívott minket, és elmondta, hogy nem tudnak már mit tenni, órái vannak csak hátra.
Leültünk az ágya mellé, kinyitotta világító kék szemeit. Megfogtam a kezét, megszorította, mi beszéltünk hozzá. Mindent hallott, és mindenre reagált. Simogattuk, és újra elmondtuk neki, mennyire szeretjük, és az unokái üdvözletét is átadtuk. Látni lehetett, hogyan simulnak ki a vonásai, hogyan nyugszik meg kezeink között. Amikor ébren volt, bohóckodott a nővérekkel, és mosolygott, amikor idéztem kedvenc filmjéből, az Indul a bakterházból. A lassan csöpögő morfiumtól egyre hosszabb időt töltött az álom világában. Este fél nyolckor búcsúztunk el tőle, mondtuk neki, hogy most hazamegyünk. Csukott szemmel bólintott. Megsimogattam sápadt fejét, homlokára és arcára adtam egy puszit és úgy jöttem el, hogy tudtam, ez volt az utolsó érintés. Hajnal fél négykor jött a telefon: fájdalmak nélkül, békésen, nyugodtan szenderült örök álomba. Ötvenöt éves volt.
A halál felfoghatatlan, de az élet elkerülhetetlen része. Hálás vagyok, amiért el tudtunk tőle búcsúzni, amiért úgy ment el, hogy tudta, hogy mennyien szeretik. Hogy tudta, hogy jól vagyok és jól vannak az unokái is. Ezerszer hallottam tőle, hogy őt ugyan ne sirassa majd senki, ha már meghalt, hiszen boldogan élt, bejárta a világot, és annyit élt, mint húsz másik ember. Bármennyire is fáj, hogy elment, tudom, hogy nem szeretné, ha sokáig siratnánk. Igyekszem a kedvében járni és nem sokat keseregni.
„Nem olyan családból származom én!”
Isten veled, Bajszi papi!
Tünde
