Hónapok óta panaszkodott, hogy nagyon fáj a csípője. A hangjával is történt valami, furcsa cérnahangon beszélt. Márciusban kértem, nézessen vérképet, és elviszem a magánkórházba, ahol dolgozom, vizsgáltassuk ki fájdalmai és panaszai okát. De túlságosan félt a covidtól, akkor még csak egy oltáson volt túl. És a kórházakat sem szerette.
Öt hete, május elején, amikor már szó szerint nem tudott lábra állni, a háziorvos combnyaktörésre gyanakodva mentőt hívott neki, és bevitték a János kórházba. Csináltak egy ct-t, ahol kiderült, nem combnyaktörés, sokkal rosszabb a helyzet: a medencecsontjait daganatok szövik be, melyek sok helyen fájdalmas töréseket okoznak.
Mivel ez áttétre utaló kép, átvitték őt a SOTE belgyógyászati és onkológiai osztályára, hogy kiderítsék, honnan indult a rosszindulatú folyamat. Ekkor még látogatási tilalom volt, nem mehettünk be hozzá. Borzalmas volt, hogy csak telefonon tudtuk tartani benne a lelket.
Ahogy teltek a napok, úgy lett hangja egyre fáradtabb a telefonban, kedve egyre rosszabb, a szavakat is sokáig kereste. Végre feloldották a tilalmat, és bemehettünk hozzá. Nem volt jó mentális állapotban. Fájdalmai voltak és haza szeretett volna menni. Két hétig vizsgálták, újabb ct, vérvételek, gyomortükrözés. A tumormarkerek az egekben, a tüdejében több kóros képlet, a vérképe borzalmas volt.
A kezelőorvosa azt mondta, valószínű a tüdejéből indult a folyamat, de hogy biztos legyen a diagnózis, előjegyzik tüdőbiopsziára június 10-re. Majd közölte, hogy másnap vigyük haza anyut, ne foglalja az akut ágyat. De hát szanaszét volt törve a medencéje, több csigolya összeroppanva, mozgásképtelen állapotban volt, pokoli fájdalmakkal! Embertelen…
Megoldottuk. Nevelőapám maradt mellette otthon, és ápolta, mi látogattuk. Vasárnap megfésülgettem, kérdezősködött a gyerekekről, poénkodott a helyzetén. Kedden már nem nagyon akart beszélgetni, magába fordult. Meséltem neki, hogy jól sikerült a legnagyobb unokája érettségije, hogy van esély, hogy felveszik a jogi egyetemre. Fáradtan bólogatott. Folyamatos, erős fájdalmai voltak, már a dupla adag fájdalomcsillapító sem segített. Kapott morfintapaszt.
Szombaton apukáját hívta félig öntudatlanul, kétségbeesetten kérte, hogy segítsünk neki. Fájdalmai továbbra sem múltak el. A tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna.
Felvettük a kapcsolatot egy házi hospice szolgálattal, ahonnan Erika jött ki hozzá, mosdatta, ellátta, és a lelkünket is ápolta. Azt javasolta, keressünk neki bent fekvős hospice ellátást, mert otthon már nem fogjuk tudni csillapítani a fájdalmát. Hiába ülök mellette és simogatom egész nap, ez kevés... Ezt a hospice onkológusa is megerősítette, és jelezte, hogy ilyen állapotban semmi értelme a biopsziának, fölösleges kínozni vele. Hatalmas kő esett le a szívemről, pontosan így gondoltam én is...
És ekkor már napok óta nem evett, alig ivott...
Kedd délután került be a László kórház hospice osztályára. Mintha nem is kórházban, hanem szállodában lett volna. Egyszemélyes szoba, halvány narancssárga falak, színes ágyneműk, színes képek a falakon, tévé, állítható ágy, és végtelenül empatikus, kedves és türelmes nővérek. Béke és nyugalom. A nővérek elmondták, hogy itt semmi nem tilos. Addig maradunk bent nála, ameddig csak szeretnénk, és ők csak azzal foglalkoznak, hogy ne fájjon neki semmi sem, és megkönnyítsék az utolsó időszakot. Megnyugodtam, hogy itt nagyon jó kezekben lesz...
Ekkor anyu még kommunikált, tudta, hogy kórházban van, és hogy segítenek neki. Végre kapott morfium injekciót, amitől elmúltak a fájdalmai. Mély álomba a szenderült. Szerdán reggeltől estig mellette ültem, amíg ő aludt. Azt mondták, beszéljek hozzá. Eleinte nagyon sután ment, fogalmam nem volt, mit mondjak neki, hiszen arról sem beszéltünk, hogy nagyon komoly a baj. Délre 38.5 lett a láza, ami semmilyen gyógyszerre nem ment le. Tüzelt a teste, 140-150-et vert a szíve percenként. Alig kapott levegőt.
Többször akartam elszaladni, hogy ne lássam a szenvedését, de csak nyeltem a könnyeimet, tudtam, ez most nem rólam szól. Megígértem magamnak, hogy mellette maradok, bármi is történjen. Ahogy ő ápolt engem, amikor kisgyermekként beteg voltam, most én cserélgettem a vizes ruhát a homlokán, és simogattam az arcát, mintha kisgyermek lenne. Tudtam, neki az a legjobb, ha nincs egyedül és biztonságban érzi magát. Maradtam akkor is, ha közben belül meghalt a lelkem.
Csütörtökön nyitogatta a szemeit... Mintha mondani akart volna valamit, de már nem volt ereje beszélni. Ezért én beszéltem hozzá – most már nem érdekelt semmi, mondtam, ami jött. Kérdeztem, emlékszik-e rá, amikor Siófokra indultunk wellness hétvégére, de végül gondoltunk egyet, és elmentünk a kedvenc helyére, az olaszországi Livignóba? Megrebegett a szemhéja, halványan bólintott.
Livignóban
Meséltem neki a gyerekekről, az emberekről, akik szeretik, ezerszer elmondtam neki, mennyire szeretem, szeretjük... Hogy mindent nagyon köszönök neki. És hogy ne haragudjon rám, ha hülye voltam. Azt is elmondtam, hogy vigyázok az unokáira és magunkra, ne aggódjon miattunk. A nevelőapám is beszélt hozzá olyan hatalmas szeretettel, amiről nem is gondoltam, hogy létezik.
Fogtam anyu kezét, simogattam az arcát, és mondogattam, hogy itt vagyok mellette és vigyázok rá. Tudtam, hogy hallja és érti. Próbáltam nem sírni előtte. Ha nem bírtam, kiszaladtam az épület mögé, és zokogtam, mint egy kisgyerek.
Kora délután a főnővér félrehívott, és jelezte, hogy úgy látja, nincs már sok időnk. Összeszedtem az utolsó erőmet, és visszamentem anyu ágya mellé. Ketten voltunk a szobában, amikor szemei elkezdtek furcsán a távolba révedni. Légzése lelassult, ajkai egyre jobban elfehéredtek. Vett még egy mély levegőt, inkább sóhajtás volt. Dobbant még egy utolsót a szíve, és végleg elnyugodott. Ráborultam és csak öleltem.
Leírhatatlan az a fájdalom, amit éreztem, hiába volt tele a szívem szeretettel... Csak folytak a könnyeim, letéptem átvizesedett arcmaszkomat, és hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Néztem, ahogy teste ott fekszik az ágyon, és olyan gyönyörűnek, békésnek láttam az arcát, mint soha azelőtt. Mintha egy angyal lett volna. Szívbe markolóan gyönyörű volt.
Hiába tudom, hogy neki így a legjobb, és hiába érzem, hogy mindent megtettem, hogy nem engedtem el a kezét, és szeretve, simogatva lépett át a halhatatlanságba, azt még nem tudom, hogy fogom feldolgozni ezt az egészet.
Egyelőre úgy tűnik, könnyeim sosem fogynak el. Próbálok a fájdalom helyett a bennem lévő hatalmas szeretetre figyelni. És arra, amit mutat ez az egész.
Hogy azt hiszed, van időd... De nincs... Nincs idő. Csak az adott pillanat van. Aztán az is elmúlik.
Talán a fájdalom is.
Megfogadtam valamit az ágyadnál, anyu. És be fogom tartani. Koccints egyet apuval a mennyben, öleld át apukádat és anyukádat, és figyelj onnan fentről minket. Köszönök mindent.
Tünde
Apukám is elment már...
A halálos ágyán is bohóckodott...
Tovább>>>
