Az állásinterjúra készülők szokták feljegyezni a maximalizmust, mint „helyes választ” a HR-es negatív tulajdonságokat firtató kérdésére. Én ugyan nem pályázok új munkahelyre, mégis úgy érzem, hogy a maximalizmus hajszolása kezd a legrosszabb személyiségjegyemmé válni.

Az imént beszélgettünk a férjemmel, aki megjegyezte, hogy mostanában elő-előfordul, hogy összeszólalkozunk, és mintha ingerültebb is lennék. Érdeklődött, hogy hogyan tud segíteni.
Hosszas mérlegelés után sem tudtam értékelhető választ nyújtani, és ez elgondolkoztatott.

A türelem sajnos nem szerepel az erősségeim listáján, így sokszor előfordul, hogy a környezetemen csattan az ostor, ha elfogyott a rendelkezésre álló „limit”. Természetesen a 6 hónaposnak jár a napi türelmi mennyiség java, így bizony van olyan, hogy mire a férjem hazaér, addigra „nem marad semmi a zsákban”, és minden apróságra képes vagyok ugrani. Ebből ugye ő azt látja, hogy még a cipőjét sem vette le, valamit máris „rosszul csinált”. Pedig igazából nem azon áll vagy bukik a dolog, hogy ő mit csinál, hanem hogy én mit nem.

Nagyon sokszor érzem azt, hogy nem vagyok elég jó anya, feleség és „háziasszony”. Mindent elmond, hogy azokat a napokat könyvelem el a legsikeresebbnek, amikor elmegyünk egy nagy sétára a kutyával és a babával, tornázunk és mondókázunk órákig, frissen főzött étel kerül az asztalra, van időm betenni egy mosást, kivasalni az előző adagot és még a portörlővel és a porszívóval is végigszaladok a lakáson. Magyarul ha mindenkinek az igényei tökéletesen ki lettek elégítve.

A férjemnek erre egyáltalán nincsen szüksége, távolabb nem is állhatnánk a patriarchális családmodelltől. Ő nagyon szívesen takarít, szuperül főz, a gyerek körül is maximálisan részt vesz mindenben, viszont én úgy érzem, hogy „elbuktam”, ha segítséget kérek. Nem akarok segítségre szorulni.

Ma megkérdezte, hogy én hogy látom magamat, hogyan értékelem az anyai mivoltomat a hagyományos ötös skálán. Egy hármast ítéltem meg. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon igyekszem, de valamiért az a benyomásom, hogy sosem tudom megugrani a kívánatos szintet. Ez egyébként nem újkeletű dolog nálam, a munkámban is ilyen vagyok (valószínűleg ezért is dolgoztam sokáig jóval kevesebbért, mint amit mások kapnak hasonló pozíciókban), viszont az anyaság többszörösen hozta elő belőlem a maximalizmust.

Nemcsak a saját magam megítélése a probléma, hanem legfőképp az, hogy mások ténykedését még ennyire sem találom elfogadhatónak. A babának az az igazán jó étel, amit én készítek, úgy tud a legjobban aludni, ahogy én altatom, én vasalok igazán szépen, és tudom, hogy fürdőszoba is csak akkor patyolat, ha én sikáltam ki.  Hideg fejjel persze tisztában vagyok vele, hogy ebből a felsorolásból semmi nem igaz, de az adott helyzetben mégsem tudom rávenni magam, hogy átadjam a stafétát. Ez pedig a már említett „türelem- és energiaraktár” gyorsabb ürüléséhez vezet.

Elfáradtam, de félek pihenni. Félek, hogy utána rosszabbul fogom magam érezni és iszonyat bűntudatom lesz, hogy „még erre sem vagyok képes” és a férjem segítségére szorulok. Neki kell majd az otthoni tennivalókat is elintéznie a munkája mellett. Akkor én mire vagyok jó?

Karácsonyra masszázsbérletet kaptam. Még aznap rákérdezett, hogy mikor szeretnék elmenni. Azt válaszoltam, hogy majd úgy foglalok időpontot, hogy a gyerek alvásidejére essen. Láttam rajta, hogy nagyon megbántódott, hogy egy-két órára se akarom átadni neki a kormányt. Pedig nem szeretném, hogy alkalmatlannak érezze magát, mert nála jobb apát, férjet, nagybetűs PARTNERT nem is kívánhatnék.

Az első lépést megtettem, felismertem a problémát. Nem akarom elvadítani magam mellől a családomat, és pláne nem az alapján akarom megítélni a napom milyenségét, hogy tisztára van-e nyalva a lakás a három fogásos ebédhez. Hiába a tökéletesen elvégzett teendők, ha utána nem tudok szerető feleség és anya lenni.

Én azt fogadom meg 2021-re, hogy több időt fogok magamra fordítani. Azt szeretném, hogy a férjem és a lányom egy kiegyensúlyozott, boldog nő mellett éljék az életüket, ne egy görcsösen kaparó idegronccsal összezárva. Nincs az a tennivaló, ami miatt megérné. 

A következő állásinterjúmra pedig azt hiszemfelveszem a maximalizmust a negatív tulajdonságaim közé. Közvetlenül az önfejűség után. 

Salty

Olvass még anyaság témában!

Próbálok jó anya lenni, de nem megy

Anya megint ordít

Belebukok az anyaságba?

Elég az önsajnálatból! Jó anya vagyok!

Miért nem készítenek fel az anyaságra?