Kórház
 

K természetes úton, komplikációmentesen született, így az aranyórá(ka)t követően este elfoglaltunk egy kétágyas szobát. K apja elbúcsúzott tőlünk, a szülésznő szintén, majd ott maradtunk egymásnak. Az adrenalin kezdett eltűnni, és végre ráértem jobban megvizsgálni a kisfiam. Nagyon cuki volt, ahogy ott feküdt abban a rácsos mini ágyban és lesett rám a nagy szemeivel. Nem tudtam, hogy mi a protokoll, mikor lehet kivenni a gyereket, hol kell altatni, stb. Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor rádöbbentem, hogy tökmindegy, mi a protokoll, mindegy, ki mit szokott, ennek a babának én vagyok az anyja, és rajtam áll vagy bukik most a dolog. Kettős érzés volt. Egyrészt rémisztő volt ott állni szétrepedt alféllel egy kiságy felett egy kórházban és egy igazi kis emberről gondoskodni, másrészt viszont szuper. Gyorsan ki is vettem K-t, összebújtam vele és elkezdtünk komolyabban beszélgetni, ismerkedni.

Csiga vs anyaság = 1:0

Mondhatnám, hogy zökkenőmentesek voltak a kórházi napok, de baromira nem így volt. Olyan kórházban szültem, ahol szabadon lehetett látogatni a meghatározott időkben egy erre fenntartott látogatótérben, úgyhogy egy egész hadsereg állt a rendelkezésemre. Simán meg tudtam csinálni, hogy míg K apja babázott üdvözült mosollyal az arcán, és mutogatta a gyereket a nyolcszáz látogatónak, addig én tusoltam és hajat mostam. Tökéletes volt minden, ennek ellenére azért jócskán balfékeskedtem.

Egyik este miután megszoptattam a gyerkőcöt, letettem hanyatt fekve az ágyamra, hogy egyek egyet én is. A gyerek pedig nem szégyellt bukni egyet. Szegényem nem számított erre a váratlan fordulatra, hogy a nagy erők árán lenyelt tej vissza is tud jönni. Én pedig nem számítottam rá, hogy már van tejem. Pár végtelennek tűnő másodpercig halálra vált arccal farkasszemet néztünk, majd ösztönösen felkaptam a gyereket és magamhoz öleltem. Erre persze a gyerek feje ráomlott a mellkasomra és odaütődött a kulcscsontomhoz a homloka. Majd K elernyedt. Ekkor engem levert a víz és kirohantam a csecsemősökhöz, hogy tönkretettem a fiam. Hatalmas tisztelet a nővéreknek, akik csak azután kezdtek el röhögni, miután megnyugtattak, hogy a gyereknek nincs semmi baja. Miután kiröhögtük magunkat, visszaküldtek, hogy bújjak össze a babámmal és próbáljak aludni.

Csiga vs anyaság = 1:1

Az érzelmi hullámvasút nagyjából ott kezdődött, és azóta sűrűn váltják egymást a hegyek és a völgyek. Gyermekemet a csecsemősök „cicifüggő K a 314-ből” így becézték, mert igazán jól csak akkor érezte magát, ha mellen volt. Sajnos a szülés után a záróizmaim szabadságot vettek ki egy rövid időre, ezért volt néhány kellemetlen pillanatom. Bármikor letettem K-t hogy rohanjak (haha), egyből sírni kezdett. Azt éreztem, hogy ver a sors, amiért mindenkinek cukin alszik a babája, akárhova teszik le, az enyém meg ordít és még vécére sem tudok menni lelkiismeret-furdalás nélkül.

Nem vagyok egy sírós alkat, de ezen például elbőgtem magam. Aztán mire visszaértem a szobába, az addig üresen bent álló inkubátort kivitték. Annyira megviselt a tudat, hogy van itt a közelben egy kisbaba, aki nem tud az anyukájával lenni, hogy megint elbőgtem magam. Majd megöleltem K-t, és olyan édes volt, hogy megint elbőgtem magam. Ezután röhögve megállapítottuk a szobatársammal, hogy sosem hittem volna, hogy lesz egy olyan nap, mikor fél órán belül háromszor is sírok, és egyiknek sem az az oka, hogy befostam a folyosón. Azt gondolom, erre a hangulatingadozásra képtelenség felkészülni.

Csiga vs anyaság = 1:2

Szoptatás
 

A lehető legjobb kezekbe kerültem, mert eleve az igény szerinti anyatejes táplálás volt a terveim között, és a kórház is ezt támogatta. Javasolták a szülés után, hogy sokat bújjak össze K-val, és amikor csak tudom, szoptassam. Megkérdeztem, hogy 24 órából ez kb. mennyi legyen. Mosolyogva 48-at javasolt a nővér. Sajnos a gyerkőc több, mint 10 százalékot vesztett a súlyából, így el kellett mennünk egy próbaszoptatásra. Megmértem a gyereket, majd szoptattam ameddig szerettem volna, és újramértem. Miután 20 grammot bevágott a gyerek, egyeztettem a gyerekorvossal, és közösen arra jutottunk, hogy nem kell a pótlás, menni fog ez nekünk.

Egyik nap annyira bedurrant a mellem, hogy elballagtam a nővérekhez, hogy valaki csináljon velem valamit, mert fel fog robbanni. Miután tiszteletteljesen megcsöcsörésztek, megállapították, hogy jó lenne ezt a babára bízni. Cicifüggő K úgyis megoldja, és amíg bírom, nem lázasodok és jól vagyok, addig próbáljam szoptatással megoldani a helyzetet.  Örök hála K-nak és a mellemnek, hogy ilyen jó kapcsolatba kerültek és azóta is szépen intézik egymással a dolgokat. Sem fejni, sem pótolni nem kellett azóta sem.

Csiga vs anyaság = 2:2

Mérés
 

Enyhén (haha) szorongó alkat vagyok és ezt felmérve javasolták a kórházban, hogy véletlenül se mérjem a babát. Ha a pisis, kakis pelusok megvannak, akkor jut bele anyag. A védőnő meg úgyis mér, majd szól, ha valami gáz van. Bőszen bólogattam, majd otthon persze rám tört, a „biztos éhen hal a gyerekem” érzés. Megnyugtatásul a párom felakasztott egy halmérleget, ráakasztotta az autós hordozót, majd betette a gyereket. Nem tudom, hogy a mérés vagy a röhögés nyugtatott-e meg, de a lényeg, hogy elengedtem a súlyproblémát is.

Csiga vs anyaság = 3:2

Cumi
 

Nem voltak nagy elveim a gyerekneveléssel kapcsolatban, de egyben biztos voltam: az én gyerekem nem fog cumizni. Pont. Tutifix. Fujj, cumi. Én, aki még kocsmázni is logopédusokkal járok, biztos nem adok cumit a gyereknek. A cumit maga az ördög találta ki. Ehhez képest a második otthon töltött este után már nyitáskor ott álltam a bababolt előtt, hogy kérek cumit. Nem melyiket, hanem mindegyiket. Meggyőztem magam, hogy nem olyan nagy baj az, végül is ismerem a Mikulást, tudom, hogy gyűjti a cumikat, majd 2,5 max. 3,5 éves korában odaadja neki a gyerek és kész.

Bár az elveim hamar szertefoszlottak, a gyerek két szívás után vágott egy wtf fejet és kiköpte mindet, majd a saját ujját választotta. Sebaj, hát én úgyis igény szerint szoptatok, majd mikor szopja az ujját, akkor rávetem magam, kicserélem az ujját egy bimbóra és meg is oldottam az ügyet. A szakirodalommal ellentétben az én édes kisfiam képes megcsinálni, hogy szopás közben becsúsztatja a pirinyó hüvelykujját a mellem mellé a szájába, és duplán hódol az élvezeteknek. Ebben az a legjobb, hogy olyan éles mini körmei vannak, hogy gyakorlatilag képes kettévágni a bimbómat. Ezen a cumi/ujjszopó vonalon azt hiszem, lesz még néhány köröm, de meg is érdemlem. Ez jár annak, aki habzó szájjal fikázza a cumiztató szülőket.

Csiga vs anyaság = 3:3

Hasfájás, sírás
 

Na, nekem ez volt a legrosszabb. Egy és két hónapos kora közt gyakorlatilag mindig sírt a gyerek, ha ébren volt és nem szopott. Emlékszem, valami olyat olvastam egy könyvben, hogy „a két hónapos éber, nyugodt állapotban lévő csecsemő...” és azon gondolkoztam, hogy valamit nagyon elcseszek, mert itt olyan nincs. A gyerek mindig sírt. Mindig. Álltunk a síró gyerekkel, és mondta a párom, hogy elmegy boltba, mert éhen fogunk halni, nincs itthon semmi. Kérdeztem, hogy neked van erőd elmenni a boltba? Azt válaszolta, hogy elmenni biztosan van, de hogy visszajönni lesz-e, abban nem biztos.

Mi mindig nagy családban gondolkoztunk, de többször elhangzott, hogy biztosan nem lesz testvére a gyereknek. Szó szerint minden patikában kapható dolgot megvettünk és/vagy lenyomtuk a torkán vagy felnyomtuk a fenekébe. Borzasztó volt, ahogy kínok kínját élte meg, görcsben volt a kicsi teste, és mi teljes kétségbeeséssel néztük. Egyik éjjel egy nagyon hosszú sírás után történt egy incidens egy szélcsővel, amit azóta a „2019-es nagy foskatasztrófa” néven emlegetünk. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi történt, de annyit megsúgok, hogy szerencsére maradt festék a gyerekszoba színéből, így egy viszonylag hosszabb sírvaröhögés után hamar visszaállt a rend.

Csiga vs anyaság = 3:4

Utazás
 

Mi rengeteget utaztunk a gyerek előtti időkben, és ezt a szokást megtartottuk. Úgy terveztük, hogy mint minden gyerek, K is imádni fog utazni, és boldogan elbóbiskol az autóban, míg mi átszeljük az országot. Ahha, hát persze. K ahelyett, hogy elringatódna a kocsiban, nagyon rövid idő után elkezdi keresni a mellem, majd pillanatok alatt sírva fakad. Én egy rossz emlék miatt nem veszem ki őt sosem az autósülésből, ha az autó halad, ezért ilyenkor megállunk, és utána megszoptatom. A legtöbbször bejárt utunk 300 km végig autópályán. (Otthonunk és a szüleim távolsága.) Négy hónap alatt gyakorlatilag eljutottunk oda, hogy névről ismerjük egymást a pálya melletti megállók összes kutasával.

Nem is volt ezzel baj egész addig, míg a nulláson el nem kezdték a felújítást. Röpke szülői pályafutásom kiemelkedő pillanata volt, mikor már fél órája ordított a gyerek, én térdig áztam a saját tejemben, tömtem a cumit a szájába (olaj volt a tűzre), de annyira sosem dugult be az út, hogy megálljuk, ellenben a benzinkút elérhetetlennek tűnt. Ekkor mint egy hegyikecske fölmásztam a gyerekülés fölé és egy kitekert pózban megszoptattam (ő végig biztonságban volt). Ezután édesdeden elaludt, én pedig boldogan visszaintegettem a mellettünk haladó török kamionosnak.

Csiga vs anyaság = 4:4

Az első hónapok végeredményéhez egy sokat emlegetett Monty Python jelenet jut az eszembe.

„Egyezzünk ki egy döntetlenben!”

Összegzésképpen megállapíthatom, hogy egy célunk volt K apjával, amit ünnepélyes keretek közt megfogadtunk egymásnak. Bármi történjen, megőrizzük a józan eszünket. Jelentem: nem sikerült.

Csigabigacska

Olvasnál még anyasággal kapcsolatos írásokat? Íme, néhány:

Elég volt az önsajnálatból! Jó anya vagyok!

Miért nem készítenek fel az anyaságra?

Ne akarj tökéletes anya lenni!

A gyereknevelés olyan, mint a vesegörcs

Anya vagyok, világgá mennék