Nyílt levél a kiabálós nőnek, aki anyának öltözve járt-kelt az otthonunkban
Nem is olyan régen még a hangodat se nagyon hallottuk. Dajkahangon beszéltél nem csak a gyerekekkel, de még a férjeddel is, ha gyors egymásutánban kellett válaszolnod mindannyiuknak. Hangoskodás csak játék közben volt, amikor egymást kergettétek, vagy kacagtatok.
Aztán egyik nap felemelted a hangodat, csak egyszer, de az is nagyon furcsa volt, a gyerekek is megtorpantak egy pillanatra. Talán azt sem tudtad, hogy neked van ilyen hangod is, talán te sem értetted, hogy mi volt ez. Szimplán az ösztön, vagy egy belső robot átvette az irányítást, és csak annyit akartál, most legyen valami más. Ne százszor kelljen elmondani, kérni, könyörögni, magyarázni, indokolni, csak éppen történjen úgy a dolog, ahogy abban a pillanatban lennie kellene, szerinted. A pillanatnyi siker megbabonázott, onnantól kezdve szinte ez lett a norma. Ha felemelted a hangod, akkor történtek a dolgok, egyébként senki sem figyelt rád, szerinted. Nyilván nem egyszerű két kisgyerekkel otthon a nap 24 órájában, ugyanígy nem volt egyszerű családalapításkor lemondani a szabadságról, visszaszorítani az egót, és megélni, hogy mostantól az élet nemhogy más lesz, de néha azt fogod gondolni, hogy ez nem élet..
Majd azon kaptad magad, hogy már nem csak egy szót mondasz hangosabban, hanem képes vagy egész mondatokat kiabálni, amik szintén működtek egyszer, kétszer, de a vásott gyerekagyak ugyanúgy megtanulták ignorálni, mint a kedves kérést. Hiába üvöltöztél már. Ráadásul rosszul is érezted magad emiatt, és még a férjed is megjegyezte, hogy mi ez az új stílus? Hol gyakoroltad eddig a kiabálást, mert nagyon jól belejöttél. Ekkor fogadtad meg, hogy ennek véget vetsz, hisz ez nem te vagy, ráadásul értelme sincs, és különben is, veled sem ordibált senki gyerekként. Szarnak érezted magad. Nem találtad a kiutat. Pedig az anyasággal nem csak azt fogadtad meg, hogy vigyázol a gyerekeidre, a családodra, de azt is, hogy magadra is! Bár ez utóbbi nem biztos, hogy valaha is kimondódott. Az okosoknak, meg Coelhónak is biztosan van egy mondata arra, hogy a család csak akkor boldog, ha anya is boldog. Te miért nem voltál boldog? Hol vesztetted el a varázserőd, ami mindig segített kipumpálni a fölös gőzt?
Akkor este csöndben ültél, miközben az agyad eszeveszettül járt, hogy hogyan mehetett ez így ennyire félre. A férjed inkább csak mulatott rajtad, szerinte túl nagy feneket kerítettél ennek. Egy kis üvöltözéstől még nem fognak negyvenévesen, öt válás után pszichológushoz járni a gyerekeitek, nem lesznek emberi roncsok. Te is tudtad, ugyanakkor az is világos volt számodra, hogy ez az a fogadalom, amit meg kell tartanod. Neked volt fontos, magad miatt.
Mégis pár nap után újrakezdődött az egész. Mint egy rohadt malomkerék. Először csak felemelted a hangod, majd délutánra már be is darált, és üvöltöttél, mintha nem lenne holnap. A gyerekek már fülük botját se mozdították. De mindent hallottak és érzékeltek. Azt is, ahogy vöröslő fejjel, vesztesként lerogytál a kanapé mellé. Folytak a könnyeid a dühtől, hogy már megint elbuktál. Mint legutóbb a diétában, azt sem tudtad tartani. Csak ez picit fontosabb volt neked. Egy pillanatra megérezted, hogy ilyenkor min mennek át a gyerekeid, hogy miért is csukják be a fülüket, ekkor már zokogtál.
Ilyet se láttak még a gyerekek, oda is gyűltek köréd és fogdosták a könnycseppjeidet, ahogy az arcodon folyt, ez is új volt nekik. Nem is vigasztaltak, mert nem tudták hogy kell. De érezték, hogy szükséged van rájuk, mert ott maradtak veled, fogták a kezed. Most figyeltek rád. És végre a feszültséged is oldódott. Ott ültetek a földön, átölelted őket, bocsánatot kértél tőlük. Elmondtad nekik, hogy mennyire sajnálod, hogy kiabáltál velük, és megígérted nekik, hogy soha többé. De addigra ők már fél kézzel a legós dobozban matattak, a nyálas végjátékodnál az sokkal izgalmasabb volt.
Azóta picit jobban vagy. Közel négy év után újra mersz sírni, újra el mered ismerni, ha valami nem sikerül. Még szarnak érzed ugyan magad, de belül már nem tombolsz. Szépen lassan lecsendesülsz, lépésenként haladsz vissza saját magadhoz, azokhoz az elvekhez, amik fontosak neked. Útközben keresed az új kapaszkodókat, hogy ne veszhess el újra. A gyerekek megint figyelnek rád, vagy szimplán átnéznek rajtad, de már vannak jobb trükkjeid, mint az üvöltés. Ettől boldogabb is vagy. És tudjuk, ha anya boldog…
Utóirat: Ha egyszer mégis úgy hozza a sors, hogy pár alkalomra visszaöltöznél a kiabálós szettedbe, mi akkor is szeretünk.
Anide
A szerző további cikkei:
Véres küzdelemmel nyertük meg a rák elleni csatát
Fizetünk az oviért, miközben zárva van
Nagy vírusgyilkos kísérlet, avagy miért fontos még mindig a kézmosás
Anya, nem akarok oviba menni!
Lyme-kóros lett a másfél éves kisfiam
Az egó és az anyaság összecsap: a családi bakancslista
