Angyalnak születtem

… Ott ültünk a váróban, Apa és én, tele reménnyel. Minden perc egy órának tűnt. Nincs is rosszabb a várakozásnál. De mindketten egyetértettünk abban, hogy lényegtelen, mennyit kell ott ülnünk, csak távozzunk jó hírekkel.

A nővér behívott egy kis szobába, hogy elmondjam még egyszer a történetünket, hogyan keveredtünk ide. Mikor kezdődött a vérzés, hogy milyen vizsgálatokat csináltak már, és hogy eddig minden rendben volt. Azt mondta, várjak türelemmel és majd szólítanak az ultrahangra. Emlékszem, volt egy rossz megérzésem, hogy nem fogunk olyan híreket kapni, amire vágyunk. Próbáltunk pozitívak lenni, pedig könnyekkel teli úton voltunk túl. A párom megjegyezte, hogy nagyon szótlan vagyok. Én csak annyit mondtam, hogy rossz előérzetem van, erre ő megszorította a kezem és azt mondta, hogy minden rendben lesz.

Majd hallottam a nevem, és mind a ketten bementünk egy kis szobába. Nem tetszett az a hely, tudtam, ha lefekszem arra az ágyra, kihirdetik a végítéletet, és minden valósággá válik, ami egy anya legnagyobb félelme lehet. A doktornő, aki végezte az ultrahangot, szótlan volt végig. Csak mozgatta a hasamon azt a műszert, és éreztem, hogy keres téged, de nem talál.
Majd egy nagy sóhajt követve kimondta, amit egyikünk se akart hallani. Tízhetes voltam, ekkora mar látnia kellene a babát és a szívdobogását. De a tied nem volt ott. Többször is visszakérdeztem, hogy miért nem lát ott semmit.

Nem is vagyok terhes? Nem is voltam terhes? Sokként ért a hír. Nagyon lassan értettem meg, hogy még ott vagy, de már korábban megálltál a fejlődésben, már egy ideje meghoztad a döntést, hogy nincs itt az ideje annak, hogy az életünk része legyél.

A doktornő megmutatta a legközelebbi mosdót, ahova már küszködve a könnyeimmel rohantam be, majd kitört belőlem a sírás. Próbáltam összeszedni magam és kimenni újra a váróba, hogy szólítsanak újra, és átbeszéljük a történteket.

Leültünk a párommal ugyanoda, kézenfogva, még mindig próbáltuk megérteni, mi is történt. Hiszen pillanatok alatt szertefoszlott minden jövőbeli álmunk, milyen is lenne veled az élet, gyermekem. Újra szólított a nővér, ahova már nem tudtam sírás nélkül bemenni, próbált megértő és együttérző lenni, hiszen erre senki nem tud felkészülni. 

A gondolata annak, hogy te már nem leszel, nagyon hirtelen ért minket, fel sem tudtuk fogni, mi történik, mikor már arra kértek, hogy arról döntsek, hogy akarom folytatni, hiszen a vételes nem indult el még, ezért két fajta opciót kaptam. Vagy bevehetek egy gyógyszert, ami beindítja, vagy műtét.

Akkor ott ez úgy hangzott számomra, mint egy abortusz, mintha szándékosan válnék meg tőled. Így arra jutottunk az orvossal, hogy mivel már úgyis vérzek, ezért valószínűleg valamilyen folyamat megindult, várhatunk egy hetet, hogy természetes úton távozz belőlem. Ezután hazamehettünk.

Az autóban hazafele már mindketten sírtunk, próbáltuk feldolgozni a történteket. Nem olyan rég még a nevedről beszélgettünk Apával, most pedig próbáltunk felkészülni az egyik legnehezebb részre, amikor meg kell osztani a család többi tagjával, akik annyira vártak, hogy te már nem leszel.

Egyből arra gondoltam, hogy mindenki máris annyira szeretett téged. Mindenki annyira várta, hogy megismerjenek. Mikor elmondtuk a nagymamádnak, hogy elkezdődött bennem a kis életed, videóra vettük, hiszen tudtuk, hogy ő is mennyire vágyott már egy unokára, és tudtuk, hogy könnyekben fog előtörni a boldogságtól. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan fogjuk elmondani a családunknak, hogy te már nem leszel.

Nem sokkal később rengeteg támogató üzenetet kaptunk a barátainktól és a családunktól, hiszen tudjak mennyire nehéz is ez nekünk. Ekkor döbbentem rá, hogy ténylegesen mennyi nő vesztette már el a babáját. Tudom, hogy az orvosok is ezt mondták, hogy sajnos nagyon sok terhesség ér véget a 12. hét előtt. Háromból egy terhesség így végződik. Nagyon sok ismerősünk írta, hogy családtagjai, barátai már éltek át hasonlót.

Ezért is döntöttem úgy, hogy megosztom a történetünket minden Anyával, akinek Angyalnak született a gyermeke. Hiszen nagyon nehéz feldolgozni ezt, és hiába van melletted megannyi ember, mégis egyedül érzed magad és üresnek. Talán segít hallani más emberek tapasztalatáról, hiszen tudod, hogy nem egyedül mész át ezeken a szörnyű dolgokon.

Már az első este nem tudtam aludni. Ráadásul egyre erősödő fájdalmaim voltak az alhasamban és a derekamban. Kicsit olyan volt, mint egy erős menstruációs fájdalom, de soha nem éreztem még ehhez hasonlót életemben. Kijöttem a nappaliba, a sötétbe, leültem a matracunkra, elvileg annyira spóroltunk, hogy még egy kanapét se vettünk, hogyha megérkeznél, elférjünk, és több pénzünk maradjon a kis babadolgaidra. Tehát leültem, kitámasztottam egy plüssel a derekam, hogy kevésbé fájjon, és gyújtottam egy gyertyát az emlékedre.

Órákig néztem, hogyan táncol a láng a sötétben, és közben beszéltem hozzád. Elmondtam, mennyire szeretlek, és hogy mennyire sajnálom, hogy soha nem érezhettem, ahogy megmozdulsz bennem, hogy nem hallhattam a szívdobogásod, és hogy soha nem tarthattalak a kezemben. Aznap este elkezdtem elengedni a jövőképet, aminek a része voltál. Most, ahogyan ezt papírra vetem, ugyanott ülök, ahol aznap este.

Még nem telt el sok idő, és tudom, hogy ez nem is fog változni, de még mindig ugyanúgy hiányzol. Nehéz egy olyan embert gyászolni, akivel nincsenek kézzelfogható emlékeid. Egy pár óra múlva, valamikor hajnalban elmúltak a fájások, kisírt szemekkel visszafeküdtem a szerelmem mellé, és mély álomba merültem.

Napközben nem volt semmi bajom, nem fájt semmim, a vérzés se volt olyan erős, mint előző este, azt hittem, ennyi volt. De ahogy a párom elaludt mellettem, aznap se volt másképp, kijöttem a nappaliba, és vártam, hogy elmúljon a fájdalom. De most nem így lett. A vérzés egyre csak erősebb lett, éreztem, ahogy távoznak belőlem bizonyos dolgok, egyre nagyobb volt a fájdalom, és a vérzés nem maradt abba. A párom felkelt és egy kis hezitálás után úgy döntöttünk, hála Istennek, hogy muszáj kórházba mennünk.

Fél óra múlva már ott is voltunk, és nagyon helyesen cselekedtünk, hiszen a vérzés egyre csak erősebb lett, és rengeteg vért vesztettem egy pár óra alatt. Később, aznap reggel felkerültem a korai terhesség osztályra, az egész hajnalt a sürgősségin töltöttem egy ágyon. Ahogy lecsendesedett a vérzés, csináltak egy ultrahangot, hogy megnézzék, hogy minden távozott-e belőlem.

Ugyanaz a doktornő, ugyanaz a szoba, rossz élmények. Most sem lett másképp, nem kaptam jó híreket. Még mindig volt minek távoznia sajnos, de most már nem volt más választásom, mint a műszeres befejezés. Úgy volt, hogy még aznap este megműtenek, de mivel nem volt szabad műtőjük, így hazaengedtek és megkértek, hogy jöjjek vissza másnap reggel hét órára.
Hazamentünk, átvészeltünk még egy nehéz, vérzős éjszakát, és reggel visszamentünk a kórházba.

Féltem a műtéttől, még sosem volt ehhez hasonló tapasztalatom, még sosem altattak el, és tudtam, hogy ez a végét jelenti az egésznek. Visszagondolva, ha tudom, hogy mennyi fájdalommal és vérrel jár a természetes vetélés, lehet, már hamarabb a műtét mellett döntöttem volna. Azóta is félelmeim vannak, sokáig nem tudtam elmenni a mosdóba anélkül, hogy ne rettegjek attól, hogy még egy vérrögöt fogok érezni távozni a testemből.

Természetesen nincsen semmi emlékem, hiszen végigaludtam a műtétet, de sírva keltem fel az altatásból. Nem tudom pontosan, miért. A testem emlékezne a fájdalomra, ami a műtét alatt kísérte, vagy csak szimplán most már száz százalékban megvált a testem a terhességtől és ennek a gondolata emésztett.

A műtét után hamar felépültem, egy hétig kevés vérzés volt a mindennapjaim része. Habár fizikailag jól is éreztem magam, lelkileg nagyon hosszú út vezet még a gyász teljes feldolgozásáig. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék az én kis angyalkámra. Aki azóta odafent van és vigyáz ránk.

Nagyon nehéz egy angyalnak született gyermek édesanyja lenni. Az a sok szeretet és gondoskodás, vágyálom, jövőkép, még mindig bennem van, és nem tudom kinek odaadni. Nehéz az utcán sétálni anélkül, hogy kisgyermekes anyukákat látnék, nem tudom hova tenni azokat az érzéseket. Talán mondanám irigységnek, ami tudom, hogy nem helyes. De látni, hogy nekik megadatott az, ami nekem nem, fájdalmas, akárhogyan is nézzük.

Persze még mindig szeretnék babát, ugyanúgy, mint ezelőtt. De nem tudom, mikor leszek képes megint belevágni. Nem is tudom, hogy mitől félek jobban. Újra elveszíteni egy gyermeket, vagy a fizikai fájdalomtól, ami ezt kísérte. Egyiket sem szeretném újra átélni. De tudom, hogy idővel ezek a rossz emlékek elhalványulnak, és leszek olyan erős, hogy újra bele merjek vágni ennek kockázatában is. Nekem ez volt az első terhességem, és el sem tudtam képzelni azt, hogy egyáltalán van rá lehetőség, hogy így végződjön a történetünk.

Ha te is egy angyalnak született gyermek édesanyja vagy, talán annyit tudok mondani, hogy szerintem minden okkal történik. Nehéz erre az ügyre bármilyen formában pozitívan hozzáállni, de legyünk őszinték, sajnos történhetett volna rosszabb is. Nehéz egy olyan gyermeket gyászolni, akihez nem fűz semmilyen kézzelfogható emlék.

De beszélj hozzá, búcsúzz el tőle, a jövőképedtől, írd le egy levélben, mennyire szereted, és tedd el a többi emlék mellé, ami volt. Az egyetlen gyógyír, ami létezik erre, az az idő. Hidd el, apránként, de minden nappal közelebb vagy egy könnyebb élethez.
És ne feledd, nem vagy egyedül.

P.

Kapcsolódó cikkeink:

A harmadik vetélés után meg akartam halni

Vetélés után hordtam ki egy terhességet

A babám jobban megszenvedte a vetélést, mint én