(Előzmény)
A várandósságot az első pillanatától kezdve élveztem. Úgy éreztem, most válok igazán felnőtté. Szerencsés voltam, elkerültek a rosszullétek. Rituálékat alakítottunk ki együtt. Reggelente, mielőtt munkába indultam, elmondtam a babának, milyen napunk lesz. Napközben, ha volt egy szusszanásnyi szünetem, kerestem egy nyugodt helyet, és beszéltem hozzá. Este pedig a férjem is csatlakozott, átölelte és cirógatta a pocakomat. Meghitt pillanatok voltak ezek, segítettek elhinni, hogy hamarosan család leszünk. A vizsgálatok szerint minden úgy alakult, ahogy kell. Örömmel láttam, ahogy centiről centire növekszik, hogy mennyire mozgékony – persze akkor még nem éreztem a bukfenceit. Egy csoda volt, egy babszemnyi csoda, és a miénk.
A negyedik hónapig a régi ruháimat hordtam. Nem voltam kívánós, nem sírtam el magam hülyeségeken. Ha néha az agyamba fészkelte magát a gondolat az ezerféle kórról, szindrómáról, betegségről, elhessegettem. Próbáltam pozitív lenni. Túlsúllyal vállaltam a babát, ezért az orvosom fokozottan figyelt rám. Kétszer voltam cukorterhelésen (mindkettő negatív), ami nem volt egy leányálom, de azért kibírható.
A 19. héten mozdult meg. Először bizonytalan kis rebbenéseket éreztem, aztán egyre határozottabb rúgásokat produkált. Jó volt érezni, hogy minden rendben vele. A 21. héten megtudtuk, hogy fiú lesz, akkor kezdtünk el gondolkodni a nevén. Volt egy tuti lánynevünk, a fiún viszont sokáig agyaltunk. Abban biztosak voltunk, hogy a mostanság népszerűeket kilőjük, nem akartunk sokadik Mátét, Gergőt, Leventét, Bencét, akiket számokkal vagy béna becenevekkel különböztetnek meg egymástól az óvodai csoportban. A férjem "találmánya" volt a László (őt nem így hívják). Régies, de vállalható kategória. Komoly hangzású, gyereknek mégis aranyos a Lackó, nagypapa korában pedig a Laci bácsi is abszolút rendben van. Ebben maradtunk.
A család már a pocakban imádta őt. Első unoka, tudtuk, hogy rémesen elkényeztetik majd. Csak a negyedik hónapban közöltük a hírt, okulva az előzőekből. Örültek nagyon. Karácsonykor öt és fél hónapos terhes voltam. Különleges ünnep volt, az utolsó, amit kettesben töltöttünk. Lassacskán elkezdtünk átrendezni a hálószobánkat, hogy legyen hely a kiságynak, a kisszekrénynek. Olyan jó volt készülődni, várni rá. Elképzeltem, ahogy majd ott szuszog mellettünk. Tudtam, hogy lesznek majd nehézségek is, lesz sírás, kiborulás, veszekedés, de mégis teljes szívemmel vágytam rá. Micsoda változás, én lepődtem meg legjobban saját magamon.
A 4D ultrahangot nagyon vártam, végre láthattuk az arcát. Az apja kicsinyített mása, ez már akkor nyilvánvaló volt. Szépen gyarapodott, a korának megfelelő átlaghoz képest mindig 15-20 százalékkal nagyobb súlyt számolt a gép. És 28 hetesen már fejvégű volt.
Azért hogy ne tűnjön túlzottan rózsaszínűnek a sztori, nagy mestere vagyok ám az ön- és férjparáztatásnak. Egyszer magzatvíz-szivárgást vizionáltam, szerencsére az orvosom nem küldött el melegebb éghajlatra, hanem megnyugtatott, nincs gond. Aztán ha sokat mozgott a picur, az volt a baj, ha nem mocorgott, akkor meg az. A férjem előtt tényleg le a kalappal, hogy elviselt.
Április 11-re voltam kiírva, február 15-ig dolgoztam. Választottunk szülésznőt (nálunk orvost nem lehet), aki megmutatta a szülőszobákat (na, akkor rendesen izzadt a tenyerünk, elsőre félelmetes hely), és végig nagyon kedvesen, de határozottan állt mellettünk, válaszolt minden kérdésünkre. Apás szülést terveztünk.
Az utolsó másfél hónapban elkezdtek dagadni a lábaim, és megugrott a vérnyomásom (a 36. héten szerintem teljesen feleslegesen 24 órás vérnyomásmérőt is kaptam, ami 140/85-ös átlagot hozott ki), gyógyszert kellett szednem. Folyamatosan figyelték, nehogy toxémia legyen, de minden rendben volt, és én is jól éreztem magam. Úgy éreztem, az orvosom túlreagálja a dolgot, kellemetlen volt, hogy fél délelőttöket kell várni a kombinált vizsgálatokra (UH, vizelet teszt, vérvétel, NST). Szívesebben maradtam volna otthon, nyugiban, így azonban négynaponta a kórházba mászkáltam. Ekkor éreztem először, hogy az áldott állapot terhességgé válik, és örülnék, ha már megszületne.
Nem féltem a szüléstől, tudatosan nem olvastam szüléstörténeteket, mert úgyis mindegyik más. Anyámtól ugyan megkérdeztem, neki mennyire fájt, azt mondta: tízes skálán hetes, a vesegörcs meg kilences. Ezzel se tudtam mit kezdeni, mert vesegörcsöm se volt még. Nem fájdítottam tehát a fejem, tudtam, hogy jó kezekben leszek, mellettem lesz a férjem is, és hát gyerek még bent nem maradt, a miénk is nyilván meg fog születni.
Március 24-én este a barátaink pocakbúcsúztató dumapartira jöttek hozzánk. Éreztem a derekam, masszírozgattam, sétálgattam, semmi komoly. Elköszöntünk, elpakoltam a poharakat, fürdés, lefekvés. Éjfélkor arra ébredtem, hogy furcsa pukkanást érzek a pocakomban. Felkeltem, hogy kimegyek a vécére, és akkor elkezdett ömleni belőlem a magzatvíz. Eláztattam a szőnyeget, a parkettát. Meleg volt és szerencsére tiszta. A szívem kalapált, nem is tudtam hirtelen, mihez kapjak. Felébresztettem a férjem, aki miután közöltem vele, hogy nemsokára szülünk, annyit bírt kinyögni: neba. Aztán percekig totyorgott, hogy taxit kéne hívni, mert ő bizony bepálinkázott. Lehet, hogy kicsit túl határozottan és hangosan vázoltam a helyzetet - ti. éjfél van, zuhog a hó, kábé nulla ember/rendőr lesz az utcán, kapja össze magát, és teperjünk – mert aztán szólni se mert szegényem. (Fájásaim ugyan nem voltak, de olvasmányélményeimből annyi megmaradt, ha a magzatvíz elmegy, indulás.) Előkotortam egy extra betétet, felöltöztem, fogtam a kórházi tatyómat, és go! Remegett kezem-lábam. Hát elkezdődött.
Folyt.köv.
zsanna83
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
