"Bibi-babónak" hívtuk első gyermekünket. Ha beszéltünk hozzá, így szólítottuk. Néha belefért egy-egy Ödönke, vagy Lujzika, de ő akkor is Bibi-babó volt. Sokszor megsimogattam a hasamat, és mindig beszéltem hozzá, remélve, hogy amikor világra jön majd, az én hangom meg fogja nyugtatni, hiszen 9 hónapig hallgathatta ezt a hangszínt. Férjem a reggeli puszit már nem is nekem adta először, hanem a pocaknak még egyáltalán nem nevezhető pocakomnak, de boldog voltam én ettől, hiszen igazi család lettünk. Vigyáztam Bibi-babóra, hiszen igazi csodagyereknek tartottam, nem hittem volna, hogy Ő valaha is megtörténhet velünk. És mégis. Észrevétlenül toppant be, átírva két ember már-már túlzottan is megrögzött világnézetét és jövőbeni terveit. De boldogok voltunk mi ettől, nem éreztük lemondásnak, sőt, plusz ajándéknak véltük, igazi isteni ajándéknak, égi útmutatásnak. Így álltunk hozzá Bibi-babó váratlan érkezéséhez.
A szülőknek anyák napján jelentettük be a várt Unoka vélhető létezését. Anyák napi meglepetésnek szántuk a hírt, de nagyobbat ütöttünk vele, mint hittük volna. Persze a lehető legjobb értelemben. Az édesanyák (potenciális nagymamák) olyan energiákat szabadítottak fel maguk körül, hogy egy életre elég lett volna nekünk, hármunknak a boldog családdá váláshoz. Apukám, az elég konzervatív, vaskalapos ember egy pillanat alatt elérzékenyült és levetkőzte talán eddig csak megjátszott merevségét. A bejelentés pillanatától kezdve ő Unokát akart és Nagypapa akart lenni, habár már három szépséges fiúgyermek szólítja őt Papának. Neki a legkisebb lányától is kellett ez a csoda, így végre az a kis család, amit egykor ő alapított, most tovább gyarapítja a családfát. Kell is ennél több egy ilyen merev, konzervatív embernek? Anyukám úszott, sőt, lubickolt a hír hallatán, egyszer felhőtlenül kacagott, másszor meg vigasztalhatatlanul sírt, egy biztos, minden gondolata körülöttünk forgott. Soha nem kaptam még ennyi odafigyelést, persze most sem én, sokkal inkább a testemben rejtegetett kis Kincs kapta a főszerepet (de ez így van rendjén). Az édesanyák (nagymamák) nem győzték meghálálni, hogy ilyen csodálatossá tettük 2013 anyák napját, mi pedig nem győztük kihúzni magunkat a büszkeségtől, hiszen mindezeket a folyamatokat mi generáltuk, mi hárman.
Az első vizsgálat nem hozta a várt eredményeket. Az orvosom egy elnyúlt petezsákot látott, aminek a méretei sem egyeztek meg a 6 hetes baba elvárt méreteivel. De ahogy minden kismama, én is igyekeztem reménykedni és hinni abban, hogy a mi babánk túl fiatalka, nehéz még bármit is mondani róla. Ennek fényében próbáltam még jobban vigyázni rá. Az étkezés most már olyan óvatossági kérdéseket vetett fel, hogy ehetek-e májat terhesség alatt, ártok-e a tejeskávéval, ihatok-e szénsavasat, és hogyan és milyen mértékben csökkenthetem a terhességi cukor kialakulásának kockázatát. Talán nem ez a jó módszer az igazi óvatosságra, hiszen egy egészséges, jól megtapadt baba számára oly mindegy, hogy anyuka 5 vagy 10 dkg májat eszik havonta, tejeskávét iszik-e vagy sem és képes-e kedvenc szénsavas italáról lemondani. Ahogy elkezdtem aggódni a baba egészségéért, úgy elkezdtem rágódni, agyalni és azon vettem észre magam, hogy már szinte szenvedek az agyamba beférkőző gondolattól: "Mi van, ha mégsincs minden rendben?"
A kérdést sokszor sikerült elhessegetni, de mindig visszatért. Férjem nyugtatgatott, próbálta felhívni a figyelmemet arra, hogy ezzel nem csak magamnak ártok, hanem bizony a mi kis Csodánknak is. Talán anyai megérzés, talán csak tényleg a túlzott és felesleges aggódás okozta, de ezúttal nem hittem Férjemnek, pedig szoktam. Most nem hittem el neki, hogy minden rendben, de tuszkoltam magamba a megállapítást, hogy dehogyisnem, velünk csak jó dolog történhet, ahogy maga a teherbeesés egy magától értetődő, egyértelmű történés volt az életünkben. És ami így jön, az itt is marad, hisz nem mi idéztük elő tudatosan az érkezést, hanem ő maga határozta el, hogy meglep minket. Bízni akartam tehát Bibi-babóban, abban, hogy az ő érkezése nem lehet szemfényvesztés, vagy hazugság.
Kedd este úgy feküdtem le aludni, hogy beszélgettem a gyermekemmel. Kértem őt, hogy maradjon, kapaszkodjon nagyon, hiszen másnap az orvosnak meg KELL erősítenie a tényt, hogy ő ott van és a szívhang ennél erősebb már nem is lehetne. A csúf gondolat viszont még mindig ott motoszkált bennem, mintha füllel nem hallható, max. anyai szívvel érezhető választ kaptam volna. Így elalvás előtt az volt hozzá az utolsó szavam, hogy bízom benne, ő tudja, hogy mennie kell-e, vagy maradnia, ezért arra kértem, tegyen úgy, ahogy tennie kell. Máris más értelmet kapott a kapcsolatunk és a várandósságom.
Másnap reggel a szokásos hányingerek miatti boldogsággal ébredtem. Imádtam ezeket a rosszulléteket, mert tudtam, hogy ez Bibi-babó meglétét jelenti. A hányinger napról napra erősödött, de nem éltem meg teherként, sőt. A szokásos reggeli ténykedés után, de még indulás előtt gyorsan elszaladtam vécére, hiszen a babás állapot gyakori vécére járási ingerrel is jár. Eddig mindig nagyon féltem, hogy mit tapasztalhatok, most először eszembe sem jutott... és most ott volt. Ott volt az, amit egy állapotos nő rémálmaiban sem akar látni. Férjemet azonnal riasztottam, hogy nagy baj lehet, megindult a vérzés, azonnal orvoshoz kell mennem. Kétségbeestem, de próbáltam az agyamat ráállítani arra, hogy ez előfordulhat a terhesség korai szakaszában, lehet, hogy nincs is nagy gond. Sokáig tápláltam ezt a gondolatot és talán hatott, az idegsokkot felváltotta a totális megnyugvás és a beletörődés érzése. Tudtam, hogy sokkal többet nem tehetek, mint követem az orvos utasításait, a sorsomat átírni, vagy a visszafordíthatatlant visszafordítani úgysem tudom.
Átestem egy vizsgálaton a helyi szakrendelő egyik orvosánál, aki megerősítette a tényt: a babám meghalt, a szervezetem pedig megkezdte a méhem kiürítését. Ezt hallani... azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mit is éreztem. Egy pillanat alatt megsemmisült bennem minden emberi érzés, nemcsak fizikailag, de lelkileg is nagy, üres hordónak éreztem magam, egy darab, üreges fának. Semmi mást nem volt kedvem csinálni, csak elindulni és csak menni és menni céltalanul, amíg össze nem roskadok. Hazamentem és vártam a saját orvosom rendelését. Ekkor még az a helyzet állt fenn, hogy valószínűleg művi beavatkozás szükséges, amennyiben a baba nem távozik magától a szervezetemből. Ez a műtét előtti rémálom abban csúcsosodott ki, hogy a beavatkozás előtt vércsoport vizsgálatra is van szükség, a laboreredmény azonban nem megy pikk-pakk, annak kell átfutás. Vizionáltam magam előtt, hogy mielőtt kitépik belőlem a gyermekeket, azelőtt még napokig gyötrődhetek ebben a fizikai és lelki válságban, ráadásul tudtam, hogy a kórházat sem úszhatom meg.
Aztán elkezdtem imádkozni. Ahogy kedden arra kértem a babámat, hogy kapaszkodjon, most arra kértem nagy erőkkel, hogy menjen, ahogy a természet megkívánja. Ne kelljen átélnem a traumát, hogy művi beavatkozással egy harmadik személy által elvegyék őt tőlem, ahogy Isten adta, vegye el ő maga úgy, ahogy kell. Erre kértem Bibi-babót és a jó Istent odafent, aki valamiért ezt mérte ránk. Nem dühöngtem ezen, elfogadtam, de nagyon akartam, hogy ez a rémálom lehetőleg minél előbb tényleg csak egy rossz álommá váljon a fejemben.
A délutáni vizsgálat úgy kezdődött, hogy a műtét szinte biztos, de úgy folytatódott, hogy talán mégsem lesz rá szükség. Az orvos megállapította, hogy a baba elindult, már nincs helyén, így nagy esély van a természetes kilökődésre. Felírt antibiotikumot és cseppeket, ami segíti a méh összehúzódását és ezáltal az élettelen babánk eltávozását. Ekkor már nagyon erős, 5 percenként feszítő görcseim voltak a meglévő vérzés mellett. Mire hazaértünk, Bibi-babó végleg elhagyott minket. Egy édesanya számára azt hiszem, nincs borzasztóbb élmény ennél. A vérzés ugyan megmaradt, de a görcseim teljesen, egyik pillanatról a másikra elmúltak. Azonnal hívtam az orvosomat, hogy vélhetően bekövetkezett a spontán vetélés, még a gyógyszereket sem vettem be. Kérdeztem, mi a teendő, ő pedig kérte, hogy menjek vissza, megvizsgálja, valóban úgy történt-e, ahogy gondolom. Mire visszaértünk, már semmit nem éreztem, a vizsgálat pedig egyértelműen kimutatta, hogy a baba távozott és úgy tűnik, nem hagyott sok mindent maga után. Az orvosom láthatóan megkönnyebbült, hiszen így elkerültük a művi beavatkozást. Nem szakmailag, emberileg örült. Több ilyen műtétet is lefolytathatott már életében, biztosan megtette volna a mi esetünkben is, hiszen biztosított minket a támogatásáról és a segítségéről. Emberileg lett könnyebb a vállán a teher... őszintén szólva, én is jobban örültem ennek a végkifejletnek.
Hazafelé menet zokogtam, majd megnyugodtam és Férjem kezdett sírni. Felváltva sírtunk és felváltva támogattuk egymást.
Bibi-babó útja tőlünk hozzánk rövid volt és rögös. Tudom, hogy ő is sokat küzdött az életért és tudom, hogy sokkal jobban megszenvedte az egészet, mint én. Vigyázott rám, nem kínzott meg, szinte órák leforgása alatt elhagyta a neki szánt kuckót. Valamiért nem volt jó neki az élet és valamiért nem is akart tovább kapaszkodni. De tudom, hogy nem adta fel, sokkal inkább meghallgatta édesanyját, aki arra kérte, hogy cselekedjen úgy, ahogy neki jó és ahogy a természet rendje szerint kell. Így tett. Űrt hagyott maga után a méhemben és a lelkemben, de a házasságunkat megtöltötte élettel. Az ő érkezése több volt puszta Csodánál, ő egy intő jel volt számunkra ebben a rohanó és oda nem figyelő világban. Én azt hittem, karriert építeni fontos és kell, Férjem pedig azt hitte, hogy az élet előre megírt sablonja alapján családot alapítani kötelező. Bibi-babó megmutatta, mekkorát tévedünk és hogy egy gyermek érkezését nem lehet és nem is szabad kötni semmihez. Nincs megvalósítandó feltétel, körülmény, éppen aktuális helyzet. Bibi-babó olyan érzelmi dózist adott át nekünk, hogy megfordult bennünk az egész világ. Én mindennél jobban anya akarok lenni, Férjem pedig mindennél jobban apává szeretne válni. Ha csak ennyi küldetése volt Bibi-babónak, hogy erre minket megtanítson, akkor azt hiszem, egy sok évet megért emberhez képest is sokkal nagyobb tettet hajtott végre. Ő hét rövidke hét alatt megváltoztatta két ember közös történelmét.
Piroska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
