Holnap hivatalosan betöltjük a 25. hetet. Jövő héten megyünk ultrahangra, az eddigiek alapján azonban Babóca méretei akkor fognak megfelelni a 25. hétnek. Várom már, jó lesz ismét látni. Ahogy telnek a napok, kezdek sokkal nyugodtabb lenni, nincs már az a gyomorszorító szorongás bennem. Azért így sokkal könnyebb az élet. Az idegességet felváltotta az izgatottság. Hullámokban tör rám, van, amikor úgy érzem, mindent meg kell vennem AZONNAL, hiszen mindjárt június! Aztán persze jön a felismerés: nagyon messze van még, ekkor pedig az izgatott várakozás fog el. Nagyon, nagyon várom már a szülést! Ma pont a kórházi táska összeállítására gondoltam, és rájöttem: mennyire szuper, hogy adnak mindent a babának! Igazából még nem tudom, mennyi cuccom lesz, próbálom minimálisra fogni majd a dolgokat, de a listám alapján simán megtelik egy bőrönd és egy sporttáska…
A jó idő beköszöntével mintha végre bennem is több energia lenne. Vártam már, hisz ez a második trimeszter „áldása”, de egész idáig folyton fáradt voltam. Érdekes egyébként, mert éjszaka egyre rosszabbul alszom. Igaz, mosdóba még csak egyszer kelek fel, olyan 4-5 óra között, viszont az is baj, ha túl korán vagy túl későn fekszem le. A babóca mozgása még nem ébreszt, ami meglepő, mert olyan bugikat tart bent, hogy csak na. A telefonom tele van pocakvideókkal. Annyira szeretem nézni, amikor mocorog! Bár a has hullámzáshoz és kinyomásokhoz még nem szoktam hozzá, egyszerre lenyűgöző és picit ijesztő is. Néha már egészen kellemetlen egy-egy kifeszülés. (Tudom, lesz ez még sokkal rosszabb is, nem szeretném századjára is hallani.)
Továbbra is nagyon gyorsan ingerültté válok. Elég pár szó, és robban bennem a bomba, viszont eddig még sikerült magamban tartani a dolgokat, így nem sértettem még meg senkit. Ez meglehetősen nehéz feladat, ugyanis akad pár kedves közeli hozzátartozónk, akik egyszerűen imádnak megsértődni, és direkt olyan témákat feszegetnek, ami által balhét generálnak. Hihetetlen, a legrosszabb pedig, hogy nem is szakíthatjuk meg velük a kapcsolatot, de még csak szinte ott se hagyhatom őket, ugyanis újabban együtt lakunk… (Nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe, egy időre visszaköltöztünk anyósékhoz. Ez nem lenne akkora gond, mert őt nagyon szeretem, de így most kilencen lakunk egy fedél alatt, és bármilyen nagy is a ház, ahhoz nem elég, hogy ne legyen minden nap valami, ami miatt kialakul egy vita, vagy valami beszólás, amivel nagyon fel tudnak mérgesíteni… (Ha ehhez hozzátesszük a korlátozások miatti feszültségemet/feszültségüket, csoda, hogy még nem bolondult meg senki. )
Túl vagyunk a cukorterhelésen is, szerencsére nem lettem nagyon rosszul, az értékeim is normálisak. Emellett elkezdtem hízni… Plusz 4 kg-nál tartok. Sajnos régebben küzdöttem étkezési zavarokkal, amiket segítséggel sikerült legyőznöm, de hazudnék, ha azt mondanám: nem akasztott ki először a szám, amit megláttam a mérlegen a legutóbbi mérésnél. Annak idején nagyon nehéz volt kikászálódni abból az ördögi körből, és adjon hálát Istennek az, aki nem érti meg, milyen is az. Nem fogom rossz anyának érezni magam, mert eszembe jutottak azok a nagyon régen berögzült gondolatok, és mert rosszul érintett a súlyom. Hosszú idő volt leküzdeni az étkezési zavarokat, és bár „gyógyult” vagyok, mindig a batyumban fogom hordozni az összes rossz gondolatot, ez ellen nem lehet mit tenni.
Tisztában voltam vele már a várandósság előtt is, hogy minden meg fog változni a testemmel kapcsolatban is, a súlyomtól kezdve az alakomon át. Nem bántam, igyekeztem felkészülni rá lelkileg, mert ez az „áldozat” igazán megéri a világ legnagyobb csodájáért. Arról pedig nem is beszélve: a várandósságnak nem kell egyenlőnek lennie a túlsúllyal, sem azzal, hogy elhagyjuk magunkat. Szóval sírtam egy kicsit, aztán letisztáztam magamban, hogy ez a legtermészetesebb dolog a világon, és mivel normális súllyal indultam, ez még rendben van. Elég arra gondolnom, hogy a lehető legjobbat szeretném a babámnak, és már sikerül is túllendülnöm a vissza-visszatérő egészségtelen gondolatoktól. Elengedem őket. Ettől függetlenül szülés után fel fogom keresni a szakembert, akihez jártam, biztos, ami biztos.
Izzy
Még egy cikk a szerzőtől...
Már megint negatív a teszt...
Szomorúan kiballagok a fürdőből, a párom pedig szintén elszomorodva, de vigasztalóan átölel, és azt mondja: „Ne aggódj, próbálkozunk tovább.”
Tovább>>>
Minek házasodtok össze ilyen fiatalon? Jön a baba?
Na, de mit kap a fiatal pár, ha korán házasodnak össze, és gyereket szeretnének? „Minek házasodtok össze ilyen fiatalon? Nem is éltetek!” Ésatöbbi.
Tovább>>>
Nem érdemlem meg a babát, azért megy el?
Azon gondolkoztam, hogy igazuk lesz a rosszakaróknak, örülhetnek, mert elveszítjük azt, amit a legjobban szeretnénk a világon.
Tovább>>>
Félek, hogy elveszítem a babámat
Folyamatosan bennem van az a bizonyos félelemérzés, hogy mi van, ha elveszítjük? Nem tudom, hogy tudnánk megbirkózni vele…
Tovább>>>
