Az első ultrahang időpontját kb. a 7. és 8. hét közé kaptam. Rendkívül izgultam, hisz ilyenkor már nem csak egy petezsák látszik, illetve van szívhang is. Rengeteg félelem is volt bennem, a családban ugyanis nem olyan rég volt egy üres petezsákos, és egy szívhang nélküli történet is. A vetélésekről, és miómákról nem is beszélve. (Bár hallottam már olyat, hogy erre a hajlam nem örökölhető, de ettől függetlenül ha megtörténnek ilyenek a családban, az ember fél.)

Ahogy teltek a napok, egyre több olyan cikk és adat jött velem szembe, hogy a korai terhességek milyen nagy százaléka végződik rosszul, ezek pedig nem segítettek abban, hogy ne induljon el bennem a „paramami” üzemmód. Pedig a mantrám az elejétől az volt: ha mennie kell, akkor nem tudunk mit tenni, menni fog. Minden úgy fog történni, ahogy kell. 

Az ultrahangot megelőző este pedig elkezdtem vérezni. A férjem épp elment ennivalóért, én pedig aznap századjára battyogtam a mosdóba, majd a végén tűnt fel a vécépapíron a vér. Csak néztem meredten, és nem tudtam először hova tenni. Újabb vécépapír, ugyanaz a látvány. A harmadiknál már remegett a kezem, és alig láttam a könnyeimtől. Szinte vakon beraktam egy betétet, és mikor visszaértem a szobába, a férjem még nem volt sehol. Leültem az ágyra, próbáltam nagy levegőket venni, lenyugodni, és egy pár pillanatra el is álltak a könnyeim, ekkor belépett a szobába.  Még nem fejezte be a mondatát mikor rám nézett, és látta az arcomon, hogy valami baj van. Nem bírtam megszólalni, csak újra ömleni kezdtek a könnyeim.

Azon gondolkoztam, hogy igazuk lesz a rosszakaróknak, örülhetnek, mert elveszítjük azt, amit a legjobban szeretnénk a világon. Hogy mások mennyire sokáig próbálkoznak eredménytelenül, engem mennyien leszóltak a pár hónapnyi próbálkozás csalódása miatt, és hogy mennyire nem érdemlem meg a babát, aki ilyen hamar sikerült, ezért megy most el. Kerestem a hibákat, hogy mit csináltam rosszul, mit hibáztam ennyire el, eközben pedig anyukám hangja járt a fejemben, hogy ha mennie kell, úgy is elmegy. Aztán végre sikerült kiböknöm, hogy mi történt, és ekkor az ő arca is ijedtté vált.

Próbált csitítani, megnyugtatni, és kérdéseket feltenni, például, hogy fáj-e a hasam. Nem fájt, csak nagyon minimálisan, így végül öt perc múlva kimentem a mosdóba megint. Ekkor fogtam fel, hogy nem ömlik belőlem a vér, habár van nyoma, de az egész nagyon minimális. Visszaérve mondtam neki is, és próbáltuk ezt pozitív jelnek venni. Az éjszaka közepén a neten keresgéltünk válasz után, hisz koronavírus van, egy ilyennel elhajtanának a fenébe a sürgősségiről, pláne hogy csak pár hetes a dolog, és még papírom se volt. Persze én a legrosszabbakat láttam meg rögtön, majd mikor ismét nem tudtam abbahagyni a sírást (mintha hisztériás roham lett volna) a férjem erélyesen rám szólt: Próbáld meg abbahagyni, mert a végén még ettől lesz baja! Ez végre hatásos volt. Mivel nem romlott a helyzet, így lefeküdtünk aludni, és nagyon örültem, hogy másnap lát is az orvos.

(Visszagondolva persze eléggé túlreagáltam, és nagy feneket kerítettem a dolognak, de leírhatatlan az a fájdalom és szomorúság, amit akkor éreztem.)

Csakhogy másnap délben kaptam a telefont: az esti időpontom sajnos le kell mondják, az orvos karanténba került, legközelebb három hét múlva tudnak csak adni. Megköszöntem, és mondtam, hogy akkor ezt inkább hagyjuk. Szerintem életem legjobb döntése volt. Még aznap intézkedtünk, és bejelentkeztem egy másik orvoshoz. Sajnos ő is két hétre rá tudott időpontot adni. Na, ez volt az, ami iszonyatosan lassan telt el. 

Hála az égnek, a pöttömmel minden rendben volt. 9 hetesen láttam, hallottam a kis szívét, és iszonyat nagy kő esett le a szívemről. Elöntött a hihetetlen és elsöprő szeretet-érzés, ami azóta is tart. Most a 12. heti ultrahangra várok, még két hét van hátra. Remélem, ott is minden rendben lesz. Bár iszonyatosan jó fej orvosom lett, elszomorít, hogy a férjem nem jöhet be velem, hisz egy jó ideig még ez lenne az egyetlen módja, hogy kialakuljon valami kapcsolat (teljesen más volt nekem is látni illetve később a képet visszanézni), arról nem is beszélve, a legnagyobb félelmem az, hogy nem lehet velem a szülésnél… Remélem hamarosan „rendbe jönnek” a vírus okozta kellemetlenségek. 

Izzy

Még egy cikk a szerzőtől...

Már megint negatív a teszt...
Szomorúan kiballagok a fürdőből, a párom pedig szintén elszomorodva, de vigasztalóan átölel, és azt mondja:  „Ne aggódj, próbálkozunk tovább.”
Tovább>>>

Minek házasodtok össze ilyen fiatalon? Jön a baba?
Na, de mit kap a fiatal pár, ha korán házasodnak össze, és gyereket szeretnének? „Minek házasodtok össze ilyen fiatalon? Nem is éltetek!”  Ésatöbbi.
Tovább>>>