Szerettük volna ezt a babát, terveztük, vágytunk rá. Már kislányként is én mentem elsőre babázni az oviban, mindig is édesanya szerettem volna lenni. Mégis miért nem élvezem akkor a várandósságom? 

Nem voltak illúzióim, mindig is úgy gondoltam, fárasztó és sokszor fájdalmas az a 9 hónap is, nem véletlenül nevezik sokan terhességnek, még ha ez a legédesebb teher is. Vártam és vágytam rá, most pedig itt hordom a szívem alatt a 21 hetes pici babánkat. Soha nem felejtem el azt az elsöprő örömöt, iszonyatosan nagy megkönnyebbülést, hálát, és végtelen, túlcsorduló szeretet érzését, amikor először megpillantottam az ultrahangon. Bármilyen csöpögős is, ez életem egyik legszebb emléke. Vártam és várok minden egyes vizsgálatot, hogy ismét láthassam és hallhassam a kis szívverését. Hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor mind a két genetikai ultrahangon azt mondták, egészséges. 

Tehát minden a legnagyobb rendben, valami baj viszont mégis van velem. Ahelyett, hogy boldogság burokban lebegve telnének a napjaim, legtöbbször azon gondolkozom, hogy ha most történne valami, mennyi esélye lenne a mi kis bogyókánknak a túlélésre. Kicsit több mint 300 grammjával, körülbelül 10 százalék. Tudom, felesleges ilyenekre gondolni, de egyszerűen nem bírom elkergetni ezt a fejemből.

Próbálom mindig elterelni a gondolataim, amikor rajtakapom magam, hogy már megint ez jár a fejemben, de beárnyékolja sokszor az összes többit is. Például bár már megvan a babakocsi, sokmindent mégse merek megvenni, holott szilárdan elhatároztam magam, hogy a 30. hétre szeretném, ha minden meglenne. Nem merek beszélni hozzá, és énekelni neki, pedig annyira tudatosan akartam azt a bizonyos dalt énekelni, hogy hátha születés után is tényleg megnyugszik majd tőle… Folyamatosan bennem van az a bizonyos félelemérzés, hogy mi van, ha elveszítjük? Nem tudom, hogy tudnánk megbirkózni vele… 

Egyedül esténként (néha napközben) mikor beindul bent a buli, és rúg, bokszol, ficánkol, olyankor nem érzem az aggodalmakat, csak boldog vagyok, hogy minden rendben vele, és jól érzi magát. Csodálom, hogy már látszik kívülről is, aztán jót nevetek rajta, amikor apa odateszi a kezét, a kisasszony pedig csak egyszer-egyszer moccan meg (bár akkor akkorát, hogy szinkronban „jajdulunk” fel a férjemmel). 

Imádom ezt a pici babát, és alig várom, hogy eljöjjön a 25., majd a 30. hét, akkor talán kicsit nyugodtabb leszek. Kérlek benneteket, ne ítéljetek el, így is folyamatosan megkapom magamtól, hogy túlaggódom az egészet, nem igaz, hogy nem bírok inkább örülni, és milyen rossz kismama vagyok, hogy nem beszélek a babámhoz…

Azt hiszem, a vírushelyzet se segít sokat ezen az egészen. (Tanulok, most így otthonról.) Úgy érzem szinte, hogy be vagyok zárva, sehova nem tudunk elmenni a férjemmel se, és ez pl. nagyon hiányzik. Persze nem bámulom egész nap a falat, a napi házimunka és tanulás igencsak el is viszi az időt, de jó lenne kicsit kikapcsolódni, elmenni valahova „kettesben”, amíg még tudunk.

Izzy

Még egy cikk a szerzőtől...

Már megint negatív a teszt...
Szomorúan kiballagok a fürdőből, a párom pedig szintén elszomorodva, de vigasztalóan átölel, és azt mondja:  „Ne aggódj, próbálkozunk tovább.”
Tovább>>>

Minek házasodtok össze ilyen fiatalon? Jön a baba?
Na, de mit kap a fiatal pár, ha korán házasodnak össze, és gyereket szeretnének? „Minek házasodtok össze ilyen fiatalon? Nem is éltetek!”  Ésatöbbi.
Tovább>>>

Nem érdemlem meg a babát, azért megy el?
Azon gondolkoztam, hogy igazuk lesz a rosszakaróknak, örülhetnek, mert elveszítjük azt, amit a legjobban szeretnénk a világon.
Tovább>>>