Mikor tinédzser koromban megkérdezték tőlem, mi szeretnél lenni, hosszan haboztam mindig. Valami kötetlen munkaidős, kreatív munkát képzeltem, de mindenekelőtt tudtam, hogy anya akarok lenni. Igen, akarok, mert már akkor mindent elsöprő volt a vágy, hogy ha majd, … akkor lesznek gyerekeim. Több is. És én szeretném nevelni őket, otthon, hosszan. Aztán elvégeztem a középiskolát, nem sikerült a felvételim, és elkezdtem dolgozni. Nem kreatív, nem kötetlen munkaidő, de szerettem nagyon. Férjhez mentem, és jöttek sorban a gyerekek. Boldogság, küzdelem, csodálatos és kő kemény munka, de élveztem nagyon.
Aztán úgy alakult, hogy a legkisebb 8 éves koráig maradhatok otthon velük. Beiratkoztam a főiskolára, és míg a gyerekek iskolában, óvodában voltak délelőtt, én tanultam. És jött az újratervezés, mikor kiderült, hogy bár nem lehet, de mégis bővül a család. És bővült és bővült és bővült. A boldogság és a nehézségek hatványozódtak. Mire a kicsit megszültem, tudtam, a korábbi szakmámban többé nem fogok tudni dolgozni. Újra kellett volna tanulnom, de anyagilag azt a képzést nem engedhettem meg magamnak. És jött ismét az újratervezés.
És tanultam tovább. Főiskolai szakképzést választottam, de nem tudtam, mi lesz utána. Már ismét a kicsi 8 éves koráig tartó főállású anyaság ideje ketyegett, mikor rátaláltam az OKJ-s képzésre, amire még úgy éreztem, szükségem van ahhoz, hogy dolgozni tudjak. A vizsga évében már elmúltam félszáz éves két évvel is, és hallgattam sorra a panaszokat, hogy ennyi idősen, meg gyerekkel elhelyezkedni lehetetlenség. És elkezdtem szorongani.
Addigra már 30 éve foglalkoztam főállásban gyerekneveléssel és háztartásvezetéssel. Volt ugyan friss szakképzettségem, de 52 évesen pályakezdőnek lenni félelmetes. Félelmetes ennyi idő után munkát keresni. Félelmetes egy ekkora váltás. De az otthonomon kívüli munka nagyon vonzott. Voltak addig is munkáim, hisz önkéntesként dolgoztam egy segélyszervezetnél, időnként előadást tartottam, utógondoztam és foglalkozásokat, játékokat kreáltam, hogy a nevelők munkáját segítsem. Sokáig kézműveskedtem, még kiállításom is volt a textil könyveimből. De eljött annak az ideje, hogy lezárjam az addigit és új dolog kezdődjön.
Nagy levegőt vettem, és kezdtem állásokat pályázni. Hétről hétre a frissen és kicsit korábban tanult szakmám szerinti összes szóba jöhető állásra elküldtem a pályázatomat. Nem mondom, hogy nem voltam néha megijedve, hogy soha nem fogok tudni normális helyen dolgozni, de alapvetően töretlenül bíztam abban, hogy az én munkám vár rám. A rengeteg pályázatból, amit két hónap alatt elküldtem, mindössze három helyre hívtak be állásinterjúra. Két helyre egy héten belül. És aki a legelső visszajelzést adta, fel is vett.
Sok sztereotípia megdőlt az esetemben. Sokgyerekes vagyok. Úgy szól a fáma, hogy sokgyerekeseket, de akár csak a kétgyerekeseket is nagyon nehezen veszik fel. Én nem csináltam és csinálok abból titkot, hogy mekkora családom van. Az se titok, hogy mekkorák. És igen, ettől a korosztálytól, amekkorák az én gyerekeim, már kevésbé félnek a munkáltatók. Elmúltam harmincöt éves, mégpedig nem is kevéssel. Szeretik a naiv, fiatal, nem túl nagy igényű dolgozókat. De az ötven felettiekért kimondottan nem kapkodnak. Pláne furcsa az ilyen korú, aki új pályát választott magának. De lám, mégis van munkáltató, akit érdekel a cseppet sem fiatal, nem is naiv, ám tapasztalt és friss tudással is rendelkező munkaerő.
Van egy olyan elgondolás, hogy aki otthon tölti az idejét hosszú ideig, az nem képes felpörögni a munkához. Én most pont azt tapasztalom, hogy le kell lassuljak a munkához. Eddig egyszerre több vasat tartottam a tűzbe, egyszerre több dologgal foglalkoztam, hogy minden lényeges dolog beleférjen a napomba. Hozzászoktam, hogy minimum három elé figyeljek, mindemellett alapos és pontos legyek, mert javításra nem nagyon fogok időt találni. Most egyszerre csak egyfelé kell figyeljek. Néha úgy érzem, nincsenek lekötve a kapacitásaim. Bár pöröghetek a munkámban is. Az is meg szokott jelenni, hogy örülj, ha bárhova felvesznek, ne válogasson, aki ilyen korban keres munkát. Én válogattam is. Ketten hívtak vissza, hogy érdekel-e még az állás, és én döntöttem el, hogy melyiket választom. Két teljesen más irányú munka volt, még csak nem is egy kaptafa.
És most megkaptam a kötetlen munkaidős, kreativitást bőven igénylő munkát, amire gyerekkoromban vágytam. Nem, nem álommunka. Azt hiszem, esetemben azon túl vagyok. A gyerekekkel otthon töltött idő volt az igazi álommeló. De erre a két évtizedre, vagy ki tudja, mennyire nagyon is megteszi. A gyerekeim szokják, hogy nincs folyamatosan és mindig mami. Eddig ahhoz voltak szokva, hogy mindig elérhető vagyok, rögtön megbeszélhetünk mindent, mindig ott vagyok, ha kell. Most időzíteni kell. De egész jól veszik az akadályokat. Igen önállóak és segítik egymást is. Mégse lett belőlük tutyimutyi anyámasszony katonája, mert a szoknyám alatt cseperedtek. És a férjemről újra kiderült, hogy bármire képes egy pasi is, amire egy nő. Kivéve a szülést és a szoptatást. De ezen a kettőn kívül, tényleg bármire. Sőt, ugyanolyan jól képes bármit megcsinálni, legyen az háztartás, vagy gyereknevelés, lecke írás, logisztika, bármi. Van, amit még jobban is.
Ha újra kezdeném, nem csinálnám másként. Nekünk ez bejött. Fontosnak tartottam, hogy minél tovább én neveljem a gyerekeim, és fontosnak tartottam, hogy mikor itt az ideje, értelmes, nekem is tetsző, kreatív munkát találjak. Mindkettőt megkaptam. Hálás vagyok.
nagycsaládos
Anyaság és munka - nem mindig egyszerű
Gyereke van? Akkor nem vesszük fel
Állás: kinek kell egy kisgyerekes anya?
Felmondtam a munkahelyemen, inkább a gyerekeimmel leszek
Nem maradhatok a gyerekeim mellett, dolgoznom kell
Vissza a munkába szülés után - de mikor és hogyan?
