Végre anya lettem, de még ott az űr a szívemben…
A kálváriánk 2010 márciusában kezdődött, amikor abbahagytam a gyógyszert, hogy most már jöhet a baba. Sajnos hamar kiderült, hogy valami nincs rendben. Májusban még megjött, aztán júniusban már semmi. Elmentünk a dokihoz, aki annyit közölt, hogy magának is lehet gyereke, csak kicsit nehezebben. Ezzel le is tudtuk. Pedig ő már ott látta, hogy baj van, mégsem szólt róla semmit! (Jó kis pénzért.)
Elmentünk júliusban az elmaradt nászutunkra, és reménykedtünk, hogy hárman megyünk haza. Persze semmi nem történt, hiszen még mindig nem volt menzeszem sem. Elkezdtem olvasni a „Hogyan essünk teherbe” című könyvet, amiben sok tanács mellett mindig ott volt a kivéve a PCO, mert azzal megint más a helyzet. Ezt mindig elhessegettem, mert nem mondott eddig egy doki sem erről semmit.
Augusztusban visszamentem a körzetis dokihoz, aki elküldött pár vizsgálatra, köztük spermavizsgálatra és olyanra, ahol megnézik, hogy mennyire barátságos nekik a környezet odabent. Azzal nem volt semmi baj, de egy ultrahang vizsgálat alkalmával elhangzott, hogy PCO-s petefészkek. Ott egy világ dőlt össze bennem… Elkezdett a doki kezelni a szokásos gyógyszerekkel, de vagy ciszta lett a vége, vagy iszonyat vékony nyálkahártya. Közben elkezdtem a saját magam feje után menni, és kerestem egy olyan nőgyógyászt, aki kiírja a megfelelő hormonvizsgálatokat, cukorterhelést, meg amit ilyenkor szokásos. Sikerült anyukám volt osztálytársába belefutni, aki endokrinológus, így gyorsan jött a segítség. Kiderült, hogy magas a tsh-m, így elkezdték azt is kezelni, de IR-m nincs. De akkorra már mind a három sógornőm az első babájukat várták, és körülöttem kb. mindenki…
Aztán rokonok által elkerültünk egy olyan professzorhoz, aki a szegedi Kaáli intézet első igazgatója volt és nagyon jó szakorvos, Pesten is sokan ismerik, így bíztam benne, hogy sínen leszünk. Csináltatott átjárhatóságit, ahol minden rendben volt, de a hormonok kicsit kuszák voltak, így elkezdődtek az újabb gyógyszeres ciklusok és középidő figyelés, ekkor már 2011 volt… Készültünk az első inszeminációra.
Minden rendben volt, de sajnos nem sikerült. Úgy döntöttünk, kicsit pihenünk és elindulunk a természetgyógyászat irányába. Ciklusom még mindig nem volt, ha volt is, 40-50 napokra, vagy még több időre. Volt minden, akupunktúrától kezdve a masszázson át az aloe vera gélig tényleg minden.
2012-ben úgy döntöttünk, vissza a dokihoz, próbáljunk meg mégis valamit. Újabb inszeminációban egyeztünk meg, ami persze nem sikerült. Addigra már szinte rutinszerűen szúrtam magam, mert volt olyan ciklus is, amikor csak időzített együttlétet próbáltunk. Aztán megint besokalltunk, ráhagytuk az egészet, majd jön, ha akar. Megint természetgyógyászat, az előbb említettek közül valamelyik, de semmi nem hatott… Jártam tornázni, kezelték a pajzsmirigyem, 15 kg-ot fogytam, és azt mondogattam, hogy jó is, hogy nem jön, mert végre jól érzem magam a bőrömben (persze ezt magammal is el akartam hitetni).
2014-ben megint vissza a dokihoz, csináljunk valamit, ciklusom persze még mindig sehol… Azt mondta csak akkor mehetünk Kaáliba, ha tb alapon megvan a három sikertelen inszemináció, újabb készülés inszeminációra. Sajnos oda már el sem jutottunk, hiszem nem reagáltam rendesen a gyógyszerre, ez azonban elegendő volt, hogy megkapjuk a beutalót. Októberre kaptam időpontot konzultációra, ahol megállapodtunk, hogy még megpróbálunk egy utolsó inszeminációt (ami persze fizetős).
2015 februárban sikerült megcsinálni, természetesen nem sikerült. Ezek 3 hónap szünet, majd újabb időpont, hogy elkezdjük a lombikot. Tatám születésnapján (június) kellett menni megbeszélésre és vizsgálatra, hogy mi legyen. Megkaptuk a zöld utat, elindult a kezelés. Szépen haladtunk, július 20-án 2 db petét sikerült leszívni. Három nap múlva kellett visszamenni a beültetésre, és a férjem úgy engedett be, hogy ügyes legyek, nem akar még egyszer visszajönni (mintha rajtam múlna). Erre a napra jutottam el odáig, hogy már tényleg nem érdekel az egész, és egyébként az első nem szokott sikerülni, teljesen elengedtem mindent, valahogy megkönnyebbülve éreztem magam.
Visszaültették a két embriót, majd hazamentünk, hogy két hét múlva teszteljek, addig lehetőleg pihenjek. Szóltam is a munkahelyemen, hogy valószínűleg két hét táppénzre kell menjek. Ebből egy hét lett. Nem bírtam otthon ülni, és egyébként is ülőmunkát végzek, gond nem lehet, meg már nem is akarok ezen idegeskedni. Már szinte minden tünetet éreztem magamon, ami menzesz előtt szokott lenni, de a tesztelés napjáig nem jött meg, így megcsináltam… Pozitív…. El sem akartam hinni… Az első lombik sikerült!
Bementem dolgozni, és már nem is emlékszem miért, de anyukám vitt be. Szinte nem is beszéltünk azalatt a tíz perc alatt semmit, nem merte kérdezni, aztán a férjem hívott fel, hogy hívjam már fel anyát, mert tiszta ideg. Együtt sírtunk. A férjem születésnapja is akkor volt. Kértem időpontot a Kaáliba, hogy megnézzék, mi van. Két hétre rá kaptam (anyukám születésnapja). Nagyon ideges voltam, de minden rendben volt, kb. 6 hetes, van szívverés, mehetek vissza a dokihoz és terhesgondozásra.
A 16. hétig minden rendben volt, majd ahogy betöltöttem a 16. hetet, úgy keltem, hogy ömlik belőlem a vér. Sajnos még nem éreztem a babám mozgását. Iszonyatosan megijedtem, nem lehet, hogy sikerült és most mégis elveszik tőlem. Ez szombat reggel volt, gyorsan be a klinikára, pont műszakváltás volt… Megnéztek ultrahangon, minden rendben, csak közel van a méhszáj a méhlepényhez, és valószínűleg ahogy a baba rúgott, bevérzett, innentől kezdve ágynyugalom. 2016 áprilisában egészségesen (sajnos császárral, de az már mindegy volt) megszületett a kisfiunk.
Tudtuk, hogy szeretnénk még egy babát (jó lenne, ha két év lenne közük), így nem védekeztünk, szoptattam is, meg az előzményekből kiindulva nem számítottunk semmi jóra. Öt hónapos volt a fiam, amikor levált a kisfiam. Azt mondták, hogy a terhesség maga a gyógyszer a PCO-ra, így bíztam benne, hogy be fog állni legalább a ciklusom. Meg is jött szépen még két hónapig, aztán megint semmi.
2017 januárban elmentem dokihoz, hogy hát sajnos nincs rendes ciklusom, pedig már négy hónapja nem szoptatok. Adni akartak gyógyszert, amit elutasítottam, mert ugye még szeretnénk egy babát, nem azonnal, de csak ne szedjek már fogamzásgátlót. Akkor menjek vissza a Kaáliba, ott a kartonom, majd megmondják, mit csináljak. Felhívtuk a dokimat, akinél a Kaáli előtt voltunk, hogy ő mit javasol (de sajnos addigra felmondott a szegedi klinikán és elment Pestre, magánrendelése azért maradt Szegeden). Közben még volt egy menzeszem március végén.
A doki az mondta, nem kell azonnal a Kaáliba rohanni, menjek el, megnéz, ez volt májusban. Nem látott semmit, vastag a nyálkahártya, van egy érő tüsző és van egy hematóma, de nem nagyon kell foglalkozni vele. Kezdjek el ezt meg azt szedni. Csak kértem időpontot a Kaáliba, el is mentem, de annyira elcsúsztak, hogy három óra várakozás után otthagytam. Június elején egyik reggel úgy keltem fel, hogy elöntött a vér. Gondoltam szuper, végre megjött, de aznapra le is tudtuk a vérzést (utólag kiderült, valószínűleg a hematóma távozott).
Elkezdtek rajtam furcsa belső érzések kijönni és olyan dolgok, amiket a fiamnál éreztem terhesen. Gondoltam csinálok egy tesztet. Pozitív… Persze pünkösdi hétvége volt, még bulizni is voltunk, rendszeresen jártam Kangoo-ra, ami egy elég intenzív kardió edzés. Sőt, pár héttel előtte volt egy TSH kontrollom, ahol 5 feletti volt az érték, ami nagyon magasnak minősül, teherbeeséshez is 1-2 között kell lennie. Azonnal e-mail az endorkinológusnak, aki szinte azonnal válaszolt is, megemeltük a gyógyszert és menjek dokihoz, hogy minden rendben van-e. Kedden sikerült eljutni dokihoz. Gondoltam lehet, hogy nem is fog látni semmi, pár hetes lehet. Mikor megláttam az ultrahangot, teljesen ledöbbentem… Már majdnem 8 hetes volt! Nem tudta a márciusi menzeszhez kötni, inkább valamikor utána pár héttel sikerülhetett. A nagyon híres dokim, akihez jártam, jól benézte a már kb. 4 hetes terhességet… Sikerült új dokit találni és egy teljesen problémamentes terhesség után 2018 januárjában (sajnos szintén császárral) szültem.
Nagyon boldogok voltunk, de valahol éreztem a szívemben azt a megmagyarázhatatlan űrt, hogy még szeretnék majd egy babát, mert anno is azt beszéltük, hogy két-három legyen. Persze most már kicsit nyugodjunk le. Megbeszéltük, hogy visszamegyek dolgozni egy évre (kb. 2020 októbere) és majd utána elkezdünk próbálkozni. A kisebbik fiam kétéves elmúlt és még mindig szopizott, de volt ciklusom! A második terhességem rakta rendbe a szervezetem, és még azt is tudtam, mikor van peteérésem! Jött a vírus, home-office, mindenki otthon… A munkahelyemen is sok változás történt, így gondoltunk egyet, próbáljuk meg lesz, ami lesz…
Áprilisban még megjött, májusban pedig meg sem vártam, éreztem, hogy valami nem olyan, mint szokott. Vettem tesztet kíváncsiságból... pozitív… (május 8). Egy lombik és egy ciklus nélküli baba után szinte azonnal ott volt a harmadik baba, akit tudtam, mikor „kell csinálni”. De valami fura volt, mind a ketten éreztünk a férjemmel, hogy valami nem olyan, mint lennie kéne. Következő hétre kaptam időpontot a dokihoz, kb. 5 hetesnek gondoltam. A férjemet a vírus miatt kiküldték, és mondta, hogy csináljak képet, de ahogy kilépett akkor jutott eszembe, hogy otthon hagytam a telefonom.
Bekerültem, nézzük az ultrahangot, nem azt láttam, amit kellett volna. Megvizsgált a doki, nem fáj sehol, a nyálkahártya is vékonyabb. Csináljak már gyorsan, ott helyben egy tesztet és ha pozitív, akkor vérvétel. Természetesen pozitív lett, vettek vért másnap telefonáljak, bármi lehet. Másnap (május 15) délután 1 körül hívtam az asszisztens nőt, hogy van-e már eredmény. Van, pozitív, elég magas HCG szint. Visszahívott a doki, hogy menjek már be még egy ultrahangra, mert ilyen magas HCG eredménynél már látni kellene valamit. Sajnos még mindig nem lát semmit, félő méhen kívüli. Lehívta egy specialista kollégáját, aki megtalálta az én harmadik kis csodámat, méhen kívül. Haza sem engedtek a kórházból, este 6 körül meg is műtöttek, és sajnos a petevezetőmet is ki kellett venni. Egy hetet lehettünk boldogok…
Talán lehet a sors úgy gondolta ki kell várnunk az eredeti terv szerinti próbálkozás dátumát, talán valami más van a háttérben, nem tudom…
Egyszerűen nem értem, hogy miért játszik velem a sors a gyerekvállalással kapcsolatban, teljesen elkeseredtem. Azt mondták, három hónap múlva újra próbálkozhatunk és 4-6 hét múlva meg kell jönnie a menzeszemnek is. A műtét óta már eltelt 9 hét, és még mindig nem jött meg. Már voltam dokinál is, aki azt mondta, hogy lelki okok miatt nem jön meg, mert nem tudom elengedni a történteket. Persze, hogy nem tudom, hiszen még mindig ott a talán most még nagyobb űr a szívemben! Nagyon vágyom egy harmadik (negyedik) gyermekre, de megbeszéltük a férjemmel, ha nem jön össze, akkor sem fogunk elkeseredni, hiszen ott van nekünk a két csodálatos kisfunk!
Azért is írtam le a történetemet, mert talán könnyebb, ha kiírhatom magamból a történteket és megkönnyebbülök kicsik. És úgy érzem jót tett!
Kitartás mindenkinek!
Nyunyu
UPDATE: Ahogy elküldtem nektek az e-mailt, elmentem mosdóba és megjött. Nem tudom, hogy ki miben hisz, de ez annyira érdekesen jött ki.
Méhen kívüli terhesség - itt olvashatsz még róla:
Méhen kívüli terhesség: a bal petefészeknek annyi
Szétrepedt a bal petevezetőm, nem sok kellett, hogy ne éljem túl
Nemcsak a babát vesztettem el, hanem a reményt is
"Ott van, baszki, a jobb petevezetőben!"
Méhen kívüli terhességből született a kisfiú
