Kellemes tavaszi nap volt, amikor megtudtuk, hogy jön. Férjemnek a legszebb névnapi ajándék volt. Nagyon boldogok voltunk, hiszen már nagyon vártuk. Megtörtént az első ultrahang, azt mondta a doki, hogy még nagyon fiatal, menjek vissza pár hét múlva. Az első pár hét csodálatos volt. Semmi rosszullét, semmi baj, minden maga volt az álom. Aztán jött a baj... Szélgörcs, hasmenés, majd pár nap múlva vérzés.
Gyorsan rohanás az ügyeletre. Ügyeletről a kórházba. Hosszas vizsgálgatás, két ultrahangon való megnézés után odanyögte az ügyeletes fődoki, miközben folyt a nyála, hogy lehet, hogy méhen kívüli. Feküdjek be, felnyit, aztán kiderül, hogy tényleg úgy van-e. Férjemmel való gyors egyeztetés után megbeszéltük, hogy ezt így nem, inkább másnap saját doki. Elmentünk, megnézett, nem igazán tudta ő sem megállapítani, így beutalt másnap reggel egy másik kórházba. Este gyors kiborulás, összepakolás, telefonálgatás. Másnap besiettünk a kórházba.
Két óra várakozással kezdődött, mire az ultrahangon sorra kerültem. Ott az orvos nem mondott semmit, csak elküldött vérvételre. Még két óra, mire bejutottam egy nőgyógyászhoz. Kiderült, hogy a HCG-t nem is kérték a vérvételen, így még egy vérvétel kellett. Éjfél óta se kaja, se víz, kezdtem nagyon rosszul lenni. Persze senki nem mondott semmit, senki nem tájékoztatott, csak felküldtek az osztályra és befektettek. Két óra várakozás ismét, hogy megjöjjön az eredmény. Már a kiborulás határán álltam. Még mindig senki nem mondott semmit, sőt, orvos sem volt a környéken.
Délután 1-kor végre egy nővér megmondta, hogy 18 ezres a HCG szintem, így műtét lesz. Méhen kívüli a gyermekem, akire nagyon vártunk már. Egy óra múlva megjött a doki. Én kint vártam édesanyámmal és nagymamámmal a folyosón, így a doki keresgélt, hogy merre lehetek. Mikor megtalált, kifakadt, hogy életveszélyben vagyok, és én mégis kint ülök. Mondtam neki, hogy a hasmenésen kívül semmi bajom nincs, nem vagyok rosszul, csak szomjas vagyok már, de nagyon. Mondta, hogy azért feküdjek már be a kórterembe, mert ez nem vicc.
Befeküdtem. Jött egy másik doki, aki műtött. Aranyos volt, kedves, barátságos. Kijelentette, hogy fél óra és műtét. Jöttek értem, levittek a műtőbe. Párom végszóra ért oda, mikor kicsit megnyugodtam, de nagyon-nagyon féltem. Féltem, hogy nem ébredek fel, féltem mindentől. Az altatóorvos mikor beadta az altatót, 97-ig számoltam el száztól és onnantól a következő élményem már a kórteremben a barátnőm arca volt.
Szomjas voltam, remegtem, fáztam. Kis idő múlva mindenki elment, hogy pihenjek. Persze pihenés nem volt. Egy percet sem aludtam. A négy nap alatt, amit bent töltöttem, összesen aludtam 4-5 órát. Másnap reggel jött ez a kedves, tündéri orvos, aki elmesélte, hogy már belső vérzésem volt, szétrepedt a bal petevezetőm, és nem sok kellett, hogy ne éljem túl. A vezetőt nem is tudták megmenteni. Úgy volt, hogy laparoszkópiás műtét lesz, de avval mégsem sikerült, így felvágták a hasam 19 cm hosszan és laparotómiás műtéttel csinálták meg.
Alig bírtam elviselni azt a pár napot, amit bent töltöttem. Tele voltam levegővel a mellkasomnál, fájt a vágás, a fájdalomcsillapító nem hatott. Tömték belém a sok infúziót. Azt mondták, amint lesz széklet és a séta megy már, mehetek haza. Így négy nap után hazaengedtek. Itthon a férjem mindent megtett értem, olyan jó volt a saját ágyamban lábadozni. Egy hét múlva varratszedés, négy hét múlva kontroll. Azt mondták, mehet a próbálkozás már.
Jobb oldalt (az egyetlen ép) állandóan fáj, de elvileg nincs semmi baj, se gyulladás, semmi. A lelki fájdalom már-már elviselhetetlen. Azt a mai napig sem fogtam fel, hogy meghalhattam volna. Csak azt, hogy elvesztettem a babám. És azt, hogy az én hibám, hogy méhen kívüli volt.
timus
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
