Ember tervez, gyerek végez
35 vagyok, párom 29, a 20. hétnél járunk, első gyermekünket várjuk. Aki valójában már nem az első bizonyos szempontból, de ne szaladjunk ennyire előre. Annak idején, még kiskamasz koromban úgy voltam vele, minél fiatalabb korban szeretnék szülni. Mondjuk 20 évesen. A valóság nem is állt messze az elképzeléstől, 20 voltam, mikor először késett a havim, a teszt pedig pozitív lett. Exemmel akkor kb. két éve voltunk együtt, főiskola mindkettőnknek, kollégium, minimális bevétel, támogató családi háttér nélkül.
Egy héttel a teszt után viszont elvetéltem, és pont a leírtak miatt akkor úgy is éreztem, jobb ez így. A fogamzásgátlók nem jöttek be, iszonyatos mellékhatásai voltak, a dokik pedig abszolút nem voltak segítőkészek, így végül a megszakításos szex mellet tettük le a voksunkat. Végül 10 évig voltunk együtt, nem volt egy szép szétmenés, mindketten hibáztunk, ő másodhegedűsnek szánt idővel (első barátnője voltam ) én meg piedesztálra emeltem.
Kb. fél évvel a szakítás után jöttünk össze párommal. Érdekes egy összejövés volt, már előre tudtam, na, itt nekem végem, ez a pasi lesz a férjem és a gyerekeim apja. Nem, abszolút nem volt szerelem első látásra, még igencsak nyalogattam a sebeim. Arra kért, próbáljuk meg, adjak időt magunknak, legyek türelmes. Na, én meg a türelem!!!!
Megpróbáltuk. Voltam vagy 29, ő 23. Fenekén még a tojáshéj, amolyan örök gyerek, „sose akarok felnőni” mentalitással. Nem is tudom, mi fogott meg benne, talán hogy egy áldott jó ember?
Időközben kiköltöztünk Londonba, szerencsére sikerült elhelyezkednem a szakmámban. 2011-ben megkérte a kezem, idén májusra terveztük az esküvőt. Na, meg ahogy azt Móricka elképzeli. Ember tervez, gyerek végez, azóta is ezt mondom.
A fogamzásgátlók továbbra sem váltak be (legalább ötfélét próbáltam), a hüvelygyűrűtől kb. 4-5 durva mellékhatás előjött, az óvszert nem szerettük, itt is maradtunk a megszakításos szexnél. Aztán tavaly tavasszal úgy voltunk vele, talán ideje lenne próbálkozni, már több mint egy évtizede nem esek bele a statisztikai hibába, lehet, hogy gond van, lehet, hogy nem jön össze elsőre, lehet, hogy hónapokat kell majd próbálkozni. Arra az esetre, ha nem jönne össze, volt pár terv: akár mesterséges úton jönne létre, akár örökbefogadás útján, egyik elől sem zárkóztunk el.
Kettőnk közül amúgy ő vágyott már jobban gyerekre, és bár benne vagyok a korban, bennem nem volt még az „úristen, gyereket akarok, de rögtön!” Imádom a munkám, imádom a párom, majd jön, amikor jönni akar. De nem éreztem még késznek magam az anyaságra. Bár mikor érezném? Hogy ez az anyukámmal való - nem túl meghitt – kapcsolatomból jön-e, nem tudom.
Annak idején azt beszéltük, öt év. Nos, az öt végül is már letelt.
A vágjunk bele döntés után két hónap sem kellett a pozitív tesztig. Tavaly márciusban-áprilisban arra jutottunk, hogy lassan itt az ideje egy kis szőnyegcirkáló kisiparosnak, ala kisgyereknek, jöhet. Meg úgyis permanent residentek leszünk novembertől, azaz állandó lakosok, innentől kezdve a gyerek automatikusan brit állampolgár is.
A döntés utáni időszak próbálkozással és teszteléssel telt, május végén teszteltem egy negatívat. Úgy voltunk vele, majd összejön valamikor, nem sejtettük, hogy rögtön, azonnal sikerül.
Ugye sejtésem sem volt, gondoltam, megkérem az esküvői fotóst, szabad-e nála az idei május 25-i időpont. Szabad volt, szuper, jejjj, végre szervezkedhetek, fotós már megrendelve az esküvőre. Nos, ez a fotós momentum még érdekes lesz a továbbiakban.
Június végén azonban pont félidő környékén rosszul lettem a munkahelyemen. Volt már korábban bélrenyheségem, arra az időszakra emlékeztetett. Gyors telefon a kedvesnek, még jó, hogy munkaidő vége előtt fél órával történt, jött értem, hazajöttünk. Pihenés után kissé jobb lett. Másnap meló ezerrel.
Bemutató a mostani projektről, természetesen a teljes divízió előtt, oké, siker. Viszont egész nap furán voltam, kérdem a páromat, mégis mi a manó lehet ez? Oké, lehet méhen kívüli terhesség, na, de félidőben? Egy teszt nem oszt, nem szoroz, vegyek egyet, vettem.
Este teszt: pozitív. Na, ott és akkor leültem, mert bármennyire is vártuk a gyerkőcöt, tudtam, hogy az előző napi hasszurkálás nem jó jel.
Páromnak telefon, várjon meg az állomáson, irány az A&E, vagyis az ügyelet-sürgősségi. Benn először a recepción eldöntik, GP vagy lásson ottani orvos. Mondom mi történt, oké, fájdalom van, most épp nincs, de egész nap furán (kómásan, szédülősen) éreztem magam. Oké, maradhatok.
A sorrend ezután: behív egy orvos egy szobába, megkérdezi a panaszt, majd továbbirányít. Következő szoba a nővérek szobája, ott vérnyomást mérnek, vizeletteszt, „Igen, Ön terhes”, továbbirányítanak a kezelőbe. A várakozási idő a monitoron: 4 óra. Este fél 8-tól vagyunk ott, ekkor van fél 10.
Végre bejutok az orvosokhoz, vérvétel és egyebek. Kórelőzmény, stb. Igen, babát várunk, hemoglobin szint jó, nőgyógyász most nincs benn, péntek 2-kor ultrahang. Hazafele menet fura érzéseim vannak, az alhasamban mintha valami rázkódna.
Valamikor éjfél körül hazaérünk, persze kedvesem végigugrálja az utat, madarat lehet vele fogatni. Én vagyok az aktuális ünneprontó, meg is kapom érte a ledörgölést. Hiába mondom, ne örülj előre, valami zavar van a levegőben. Várjuk meg az ultrahangot, utána lehet örülni, de nem. Ő már máshol jár, irigylem a boldogságát.
Ultrahang pénteken. Aznap reggel korán keltem, szeretem a munkám, no, meg le is akartam dolgozni a kiesést. A Liverpool streeten beugrok még egy drogériába, de kifelé már nehéz a fejem, a verejték kiver, a görcs a hasam alján erőteljes. Lalát megint hívom, ne menjen dolgozni, ebből kórház lesz, mert összeesek mindjárt. Irány megint az ügyelet, addigra persze a fájdalom is alábbhagy. Így már nem vagyok olyan sürgősségi eset, de azért szerencsére bekerülök. Hemoglobin szint jó, azt beszélik, nem méhen kívüli, akkor már leesett volna (jó, ezek itt nem tudják, hogy korábban rendszeres véradó voltam), ultrahangra az eredeti 2 órai időpont marad.
Az újabb vérvételnél azonban elkezdek szédülni, lefektetnek, váltóruha és karperec jár, páromat behívják. Várunk. Felkerülök a kórházi részre, feltolnak kerekesszékkel. Innentől már foglalkoznak velem. Bekerülök ultrahangra, semmit nem látnak. Na, mintha ott lenne valami mégis, ez valami komoly, még egy orvost behívnak. Méhen kívüli a terhesség, sajnos gyógyszeresen nem lehet megoldani, műtét kell, maradnom kell.
Laparoszkópiás műtét, fél liter vér a hasüregben. Telefon unokatesómnak (szülész-nőgyógyász főorvos), most mi lesz, azt mondják, a bal petevezetéknek annyi. Nem feltétlen kell ilyen drasztikus megoldásra gondolni, ki lehet abból fejteni, ne aggódjak, lehet, hogy megmarad. Sajnos nem lett igaza, ki kellett venni, teljesen roncsolódott.
Sokkal rosszabbul is végződhetett volna, és bár rettentően be voltam tojva, mi lesz, mi lehet később, azért megkönnyebbültem, megmentettek, élek. A műtét utáni napon már ki is engednek, két hét táppénz.
Persze nem bírom ki, besegítek már két nap múlva a srácoknak, mire a főnök rám szól, csak akkor csináljam, ha tényleg bírom, de jobban tenném, ha pihennék. Na, az nehezen megy, de végül megfogadom a tanácsát.
Az orvos azt tanácsolja, szex csak 2-3 hónap múlva, ha pedig gyereket szeretnénk, várjunk 4-6 hónapot vele, hadd rendeződjenek a dolgok. A sebek begyógyultak szépen, mi pedig hallgattunk az orvosra.
Novemberben megint felveszem a fotóssal a kapcsolatot, még mindig május, még mindig esküvő, ráér? Rá. Szuper. Elkezdünk lakást is nézni, egy hét múlva pedig mondhatni kezdődik minden előlröl, immár szerencsésebben. Így tervezzen az ember!
Folyt.köv.
tildy
