Azt már megszoktam, hogy az élet igazságtalan... de a zuhanásra semmi sem készít fel.

Napsütéses februári reggel volt, amikor a teszt két csíkot mutatott. Korán keltem, nem bírtam kivárni az ébresztőórát. A lelkem mellett a testemet is ünneplőbe öltöztettem, gyönyörű gyöngyszövött szürke ruhát vettem fel. Nem sminkeltem magam, hiszen már ekkor tudtam, hogy nem tesz jót a picinek, és úgyis sírni fogunk az örömtől, ha a férjem megtudja. Szinte beleolvadtam a szürke kanapéba, amíg ő nem kelt fel, hangtalanul, boldogságban úszva. Nem tudom mennyi idő telhetett el, hiszen semmi sem számított már, csak mi hárman. A hír hallatán a férjemet is határtalan öröm öntötte el: apa lesz.

Gyönyörű nap volt, szárnyaltunk.

A történetet orvosváltással kezdtem, mert az SZTK-ban a doki azzal fogadott, hogy ne éljem bele magamat, mert senkinek sem kellene annyi a sikertelen terhesség. Mutassak fel szívhangot, utána értekezünk - mondta ő szenvtelenül. Aztán a fizetős, őszes halántékú, nagy tapasztalatú orvos a magánrendelőben kedvesen fogadott. Itt nem kellett  szégyellnem magam, amiért terhes és boldog kismama vagyok. Ő inkább gyakorlatias volt, előírta a vitaminokat, a vizsgálatokat és a következő találkozónk időpontját. 

A szárnyalás nem ért véget itt. Jött az ötödik hét és az első vizsgálat, az első szívdobbanás. Együtt dobbant az enyémmel. Egy kis pulzáló málnaszem. Kicsike volt, kívülről nem látszott, de mégis áthatotta minden pillanatunkat. Vagy azért, mert rosszul voltam, szédültem és hányingerem volt, vagy azért, mert örömmel terveztük a lakás átalakítását, az első közös karácsonyt és a nyaralást, szigorúan a második trimeszterben. A szülőknek is az első ultrahang képpel mondtuk el a jó hírt, hogy nagyszülők lesznek. Így repültünk együtt, egyre magasabbra. 

Nem sminkeltem, nem festettem hajat, nem ittam sem alkoholt, sem koffeint. Nem mentem bulizni, sem túrázni. Úgy vigyáztam magamra, mint még soha azelőtt, szinte azonnal éreztem, hogy felelős vagyok. Felelek az én kis málnaszememért, aminek a legjobbat akartam megadni mindenből. Anya leszek, és ezért minden rosszullét és nélkülözés megéri. De sminktelenül is szép voltam, mert boldog voltam. A férjem vigyázott rám, minden pillanatban úgy figyelt, hogy éreztem: már kettőnkről gondoskodik. A nagyszülők felváltva óvó féltéssel és kisterhesnek kijáró visszafogott örömmel támogattak bennünket. Együtt repültünk ezen az úton.

Aztán jött a 9. hét, és én már nagyon vártam, hogy lássam a dobogó szívű datolyámat. Végtelen volt ez az egy hónap, nagyon vártam, hogy lássam őt. Persze közben olvastam, hogy tíz nőből csak nyolcnak sikerül a terhességet sikeresen végigcsinálnia, és hogy megtörténhet tünettel vagy tünet nélkül is a baj. De hát egy hajszálnyit sem hittem benne, hogy velünk is megtörténhet. Hiszen mi baj lehet, gondoltam, ha ilyen tökéletes szeretet veszi körül. Aztán a doki hosszasan és némán vizsgált. Azt hittem, csak türelmetlen vagyok, azért nem telnek a percek... de aztán a megszokott tárgyilagossággal annyit mondott:

„Nincsenek jó híreim, itt nincs szívhang.” 

Akkor megállt az idő... a zuhanó repülő már csak velem süvített tovább.

A megszokott higgadtsággal elmondta, hogy mi a teendő ezután. Mikor és hol vár majd, mit és mennyit hozzak magammal.

„Nem fog érezni semmit...”

- ezt ígérte.

Nem borultam ki, nem sírtam. Jegyzeteltem, bólogattam… Azt hiszem, sokkot kaptam ott akkor a rendelőben. Aztán ki a valóságba, telefon a férjemnek, hogy nincs szívhang. Egy gyors találkozás, ahol felszakadt minden bennem. Annyira fájt, hogy nem voltak szavak. Akkor ott éreztem először, hogy már csak én utazom ezen a katasztrófa sújtotta járaton... Tök egyedül, már egyedül.

Öt kegyetlen, zuhanórepülésben töltött nap következett. Spontán sírás a vérvételnél, a boltban, ébredéskor, elalváskor. Bárhol, bármikor. Főként azokban a résekben és percekben, amikor senki sem lát. Mert hát kemény vagyok, nem nyomhatom rá a fájdalmamat a szerelmem, a szüleink és a barátaim életére. Nem tehetem meg velük, hogy összeomlok egy életre... Pedig kedvem lett volna. Igazán kedvem lett volna meghalni, illetve megszűnni végleg, csak úgy nem létezni tovább... Ám ez az önzés nem jellemző rám.

Próbáltam vezetni ezt a bajba jutott repülőt, manőverezni szépen, dolgozni, enni, szeretni és nagy néha nevetni. Nem sok pillanat volt közben, amíg nem arra gondoltam, hogy mit ronthattunk el, mit tehettem, ami miatt ez történt. Selejt vagyok, nyomorult vagyok. Persze mindenki azt mondta, ez megesik, természetes az ilyen. Beteg lett volna, nem kell bánni. Tényleg? - motoszkált bennem a kérdés. Értelmes embernek gondolom magam, ésszel fel is érem ezeket a szavakat, de szívvel... szívvel nem lehet. Hiszen nekem volt kilenc hétig hányingerem, nekem domborodott a hasam a nadrágokban, az én vérem keveredett a gyermekemével. Test és vér voltunk kilenc héten át. És akkor most fogadjam el, hogy van ilyen... és hogy az okok jó eséllyel nem fognak kiderülni a műtét után sem. Akkor most ez a terhesség-dolog, nem egy orosz rulett a női testtel? Szerintem igen, és erre nem készít fel semmi sem. 

Egy egész napig nem ettem, méltón készültem életem legszörnyűbb napjára. Nem voltak tüneteim, sem előtte, sem akkor. Tudtam, hogy marha bátornak kell lennem, és iszonyú erősnek. Nem tudom, miért mérte rám a jóisten ezt a fájdalmat, de végig kell csinálnom. Így nem maradhat, az biztos. Még egy repülő sem maradt fent...

Reggel 7 óra, kontroll ultrahang. Tudtam, semmi jóra sem számíthatok. Egy fiatal doki nézett meg, és közben kaptam a statisztikát itt is... Hetven százaléka végződik így az első terhességeknek, vagy a nagyon korai vagy a korai szakaszban. Mondtam, hogy értem én, de akkor sem így akartam kipróbálni a nőgyógyászatot ebben a kórházban. Azt ígérte, jövök még a jó hírrel is. Hát nem tudom, nem lehet a műtét napján hinni ebben. Sőt, semmiben sem. 

Én csak számoltam a perceket... néztem üresen magam elé. Nem sírhatok, nem sírhatom el magam... - mantráztam. A méltóságom - jóllehet ilyen helyzetben az teljesen megszűnik - utolsó szilánkjaiba kell kapaszkodnom. Ott volt egy lány, nagyon sírt, szeme körül kék folt. Egy kórterembe kerültünk. Annyira segíteni akartam neki, vigaszt nyújtani. Vigasztalhatatlan volt. A mellette lévő ágyat választottam, gondoltam, ha segíteni kell: ott leszek. Pedig nekem sem volt erőm, semennyi sem...

Ő előbb végzett, s láttam mennyire kiszolgáltatottan jön a visszaérkező... Rettegtem. Szó szerint rettegtem... Remegő lábbal sétáltam fel a műtőhöz. Közben azon gondolkodtam, miért azt mondtam a férjemnek, hogy nemsokára jövök, és miért nem azt, hogy szeretem. Annyiszor mondtam már, hogy szeretem, de pont most miért nem mondtam? Mi van, ha nem jövök vissza? Mi van, ha nem mondhatom többé? Teljesen kikészültem a gondolattól... De mire hármat számoltam, már aludtam is.

Se hosszú álom nem volt, se édes. De még a zuhanástól sem védett meg. Repülő már nem volt sehol körülöttem, csak a pillekönnyű légüres tér, a bazi nagy néma semmi. Ez burkolt be finoman, mint egy felhő, megmérgezve minden gondolatomat. Egyedül... Ennyire régen voltam rohadtul egyedül. Már nem voltam anya. Már nem is önmagam voltam. Már a világ sem ugyanaz volt. Soha nem leszek már sem én, sem a világ ugyanaz. Hogy érezheti magát valaki, akivel száguld egy repülő, ami hirtelen eltűnik... pont így....

Soha senki nem fogja megmondani, hova tűnt az a repülő, és hogy miért. Soha senki semmilyen észérvvel nem tudja semmissé tenni azt a kilenc hetet és a végtelen fájdalmat. De az üresség, ami a fájdalmat követte, mélyebb és kegyetlenebb volt mindennél. 

Azt már megszoktam, hogy az élet igazságtalan, de azt nem gondoltam, hogy kegyetlen is.

XY

Vetéléssel kapcsolatban itt írtunk még:



17 hetesen elvetéltem

Lábon hordtam ki egy spontán vetélést

Meg kellett szülnöm két hete halott kislányomat

Harmadszor sem maradt meg a terhességem

A saját kezembe vetéltem el otthon

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>