Nem is tudom, hol kezdjem. Nem vagyok valami jó fogalmazó, ráadásul annyira friss a dolog (ma engedtek ki a kórházból), hogy kavarognak bennem az érzések és a gondolatok.

Nagyon szerettem volna egy második babát, és a négyéves kislányom is nagyon szeretett volna egy kistestvért. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hisz az első próbálkozásra sikerült is teherbe esnem. Minden jól ment a terhesség elején. Kedden voltunk ultrahangon, ott is minden rendben volt. A baba nemét még nem merte biztosra mondani az orvos. Meg is vizsgált, ott sem volt semmi baj. Veszekedtünk a párommal pénteken, majd szombaton és vasárnap elkezdtem görcsölni. Hétfőn barnás folyásom lett. Bementem a kórházba, ahonnan hazaküldtek, hogy szedjem azt a bizonyos gyógyszert. Délután voltam a háziorvosomnál, aki keddre beutalt vérvételre. Kedden reggel el is mentem, majd mire hazaértem, már piros folyásom volt.

Egyből bementem a kórházba. Lent a betegfelvételinkérdeztem, hogy felmehetek-e egyből ilyen problémával vagy be kell regisztrálni. Természetesen regisztrálni kellett. Mondtam a hölgynek, hogy milyen bajom van, mire odaszólt a mellette ülőnek: szerinted ez sürgősségi? Erre a másik: Nem. Vártam vagy 40 percet. Megvizsgáltak, mondták, hogy zárva van a méhszájam, a babánál sem látnak semmi bajt. Hazaküldtek. Délután visszamentem az eredményemért a háziorvosomhoz. A dokim azt mondta, azonnal menjek vissza a kórházba, mert valami gyulladásban van, nagyon magas a CRP szintem. Visszamentem, ahol egyből fel is vettek. Antibiotikumot kaptam gyógyszerben, semmilyen más vizsgálatra nem küldtek el. Ezt eléggé furcsálltam.

A másnapi reggeli viziten meg sem vizsgáltak, hiába mondtam, hogy megint pirosas folyásom volt. Mondtam a nővérnek, hogy azt érzem, hogy amikor mozog, fáj az egész hasam. Tíz óra körül egy nyomást éreztem a hasam alján, majd elfolyt a magzatvizem. Tudtam, hogy baj van. Sírva mentem a nővérhez, aki azt mondta, menjek vissza a szobába, jön és megnézi. Azt mondta, ez az. Átkísértek a szülészeti részre, ahol a kísérő ápoló az első orvosnak szólt, hogy 17 hetes terhes és megrepedt a burok. A válasz: nem én vagyok ügyeletben, a másik szobában van. Átmentünk a másikba, mondta az ápoló, hogy mi történt, az orvos csak nézett. Majd megkérdezte: „Nem küldték el semmilyen belgyógyászati vizsgálatra?” (Láttam rajta, hogy furcsállja). A kísérőm mondta, hogy nem volt semmilyen vizsgálatom.

Az orvos megnézett, mondta kinyílt a méhszájam és valamije már kint lóg. Átkísértek az egyágyas szülőszobába. Egy elég unszimpatikus fiatal hölgy volt ott. Az első infúziós bekötési kísérlete nem sikerült, de másodikra már ment neki. Elindították az infúziót majd tíz perc múlva nagyobbra állították és ott hagytak. Én csak sírtam. (Most is, nagyon fáj). Egyre erősödtek a fájások, azt éreztem, hogy már ott van valami, kiabáltam sokáig, valaki jöjjön. Azt sem tudtam, most nyomjak vagy mit csináljak. Nagy nehezen megjelent a lány, szerintem már beszólt volna, de mondtam, hogy érzem, van ott valami. Megnézte, elment, hogy hívja az orvost. Természetesen mire visszaértek félig megszültem a magzatom.

Megnézték. Kérdezte az orvos, adjon-e nyugtatót, mondtam, hogy nem kell. Csak zokogtam. Majd megszólalt az orvos:

„Jó, még egy picit sírdogál, aztán otthon várja a másik gyereke.”

Nem esett jól. Mondta, hogy meg kell szülnöm teljesen, majd elvisznek a műtőbe, mert a lepényt nem bolygathatja, nehogy valami baj legyen. Mikor megszültem teljesen, a két nővér odajött, hogy megnézzék. Láttam az arcukon a sajnálatot, az elszörnyedést stb. Eltakartam a szemem, amikor elvitték, nem néztem meg, nem kérdeztem meg a nemét, úgy éreztem, nem bírnám ki. Jött a műtős srác, átmásztam az ágyra, majd a műtő fele mondtam neki, hogy legyen szíves nyugtasson meg, mert nagyon félek az altatástól. Nyugodjon meg, fel fog ébredni, kb. 10 perces lesz csak a beavatkozás.  A srác feltett az ágyra (nagyon normális volt). Pulzusmérőt és vérnyomásmérőt tettek rám. Mondta a hölgy, hogy intubálni fog, de majd altatásban. Sürögtek-forogtak, egyszer csak a hölgy megszólalt: ezt hogy kell bekapcsolni, hova kell rákötni? Rám tették a maszkot majd elkezdtek valamiket beadni. Lassan csukódtak a szemeim. Emlékszem, még ki akartam nyitni, de már nem emlékszem másra, arra sem, hogy kerültem vissza a szobámba.

Az antibiotikumot vénásan kaptam tovább. Lassan elment az altató hatása. Volt bent egy fiatal szőke hajú ápolólány. Nagyon-nagyon kedves volt velem. Hozott nyugtatót. Majd megjelent az orvos, aki megvizsgált és mondta, hogy ez Isten akarata volt, ennek így kellett lennie. Valószínűleg a méh belső fala volt begyulladva. De három hónap múlva újra próbálkozhatunk. Tudom, nem bántani akart, nyugtatni, de nekem ezek nem jelentettek semmit. Mondtam, hogy nem szeretnék több gyereket. Lassan mentek a percek, az órák, a lelkemben óriási űr tátongott. Egyszer csak belépett a doktornő. Jól esett, hogy bejött. Mondta, hogy nagyon sajnálja. Kérdeztem hogyan, mitől, miért. Azt mondta, ezt már senki nem fogja tudni megmondani, mitől. Csak az biztos, hogy a gyulladás megrepesztette a burkot. De mi gyulladt be?!

Az esti viziten, kérdezték, hogy vagyok. Testileg jól, lelkileg nem. Adjanak neki még nyugtatót. Elaludtam tőle. Lassan telt a csütörtök, olyan szobában voltam, ami tele volt kismamával. Nagyon rossz érzés volt. Az esti viziten bejött egy másik doktornő, aki (úgy vettem észre rajta) csodálkozott, hogy elküldtek. Kérdezte, hogy ebből a kórházból küldtek-e el, mondtam, hogy igen. Azt mondta, húgyhólyaggyulladás lehetett. (A háziorvosom szerint 1. nem lehetett attól, 2. nem az volt.) Kérdezte a doktornő, hogy szeretnénk-e még gyereket, én nem is tudom miért, de egyből rávágtam: igen. De hamar kijavítottam, hogy nem szeretnék. Ő sem tervezett gyerek volt? Mondom, de igen. De nem akarom, hogy újra megtörténjen. Hogy attól kelljen rettegnem, mi lesz. A válasza az volt, hogy kicsi rá az esély, és jobban fognak figyelni rám majd. Három hónap múlva lehet próbálkozni.

Nem vigasztalnak ezek a dolgok. Egy dolgot szeretnék tudni: hogy mi okozta, milyen gyulladás. Este alig tudtam aludni. Nagyon kedves volt az esti nővér is, mondta, hogy ő teljesen megért engem. Tudja, hogy mit érzek. Ma engedtek haza, de még most sem tudja senki. Még mindig magasak a gyulladási értékeim. Még annyit, hogy nem írtak receptet elbocsátáskor, nem mondták, mit csináljak a duzzadt mellemmel, nem írtak rá tejapasztó gyógyszert. Plusz a zárójelentésemre nem volt ráírva, hogy további antibiotikumos kezelést kell kapnom. A háziorvosom kicsit csodálkozott. Mindez a veszprémi kórházban történt. Nem akarok hibáztatni senkit, de azért az ember szeretne válaszokat és nem találgatásokat. Tudom, még csak 17 hetes voltam , de már 14 hetes korától érzem, hogy mozog. Lassan kezdem emészteni, de nagyon rossz.

Mindenki harcolja ki magának a vizsgálatokat!

Huyana

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?