Megerőszakolt az orvos a szülés után

11-12. hét

Fejezet, melyben tapasztalatlansága miatt a hős túl korán ér a kórházba, majdnem visszahányja a pálinkát a vajúdó padlójára, végül négy óra alatt megszül, majd úgy érzi magát, mint akit megerőszakoltak.

Előre szólok, hogy ez most hosszú lesz.

…és elérkezett 2014 júliusa. Nem pontosan emlékszem már, melyik napra voltam kiírva, de kezdettől fogva éreztem, hogy ez a kislány bizony nem fogja megvárni a terminust. Mindenkinek azt mondtam, két héttel korábban fog érkezni, és már bánom, hogy jósolgatás helyett nem lottóztam inkább.

Mint tudjátok, vízben szülésre készültem, ehhez a Szent Imrében találtam egy csodálatos, teljes mértékben természetesszülés-párti doktornőt, illetve egy szimpatikus szülésznőt. A doktornő már az első vizsgálatkor korrektül tájékoztatott, hogy épp a terminusom idején lesz szabadságon, ami nekem – figyelembe véve, hogy nem nagyon érdekelt, lesz-e mellettem orvos – nem jelentett különösebb problémát. (Meg hát ugye, amúgy is tudtam, hogy a gyerek korábban fog érkezni.) Mindent a szülésznőmre tettem fel. Akit két héttel a szülésem előtt derült égből villámcsapásként elbocsájtottak a kórházból… Bumm.

Na, de ugorjunk is vissza július 13-a éjjelére, amikor Budapesttől úgy 160 kilométernyire, nagynéném idilli kis Balaton-felvidéki házában töltöttük épp utolsó gyerektelen nyaralásunk. Mellékesen nem sokkal előtte vásároltuk meg első közös otthonunkat, egy felújítandó házikót épp az utca túloldalán, és tervezgettük, milyen életünk lesz majd ott hármasban. Nagy örömünkben egy kicsit össze is bújtunk. (Utálom az ilyen eufemizmusokat, de azt mégsem írhatom le, hogy ööö... hát, amit nem írhatok le.) Természetesen tudtam, milyen következményekkel járhat, de gondolta a fene, hogy tényleg.

Épp a Wall Street farkasát néztük, amikor pisilnem kellett, és feltűnt, hogy a csorgás furcsa mód csak nem akar abbamaradni. A nyákdugó már egy héttel korábban távozott, beletelt vagy másfél percbe, mire rájöttem, hogy mi is lehet ez. Felhívtam Gabit, mit tanácsol ilyen esetben, ám nem nagyon tudtunk dűlőre jutni. A Wall Street farkasa elég jó film, filmes újságíróként egyértelmű, hogy én inkább azt szerettem volna folytatni. A magzatvíz szivárgott, de nem folyt el, fájásaim nem voltak, viszont kétórányi autóútra voltunk a kórháztól. Azt, hogy a közelben vizsgáljanak meg, végül elvetettük, semmiképp nem szerettem volna, ha a tapolcai vagy a veszprémi kórházból nem engednek tovább utazni.

Mai eszemmel és két szülés tapasztalatával a hátam mögött egészségügyi intézmény közelébe sem mennék az első fájások jelentkezéséig, de akkoriban sajnos gőzöm sem volt, mi lenne a legjobb döntés. Mivel épp az én doktornőm volt ügyeletben, akinek másnap reggel indult a gépe a messzi Fogalmamsincsmilyen-sziget felé, végül autóba ültünk, és visszamentünk Budapestre. Útközben Gabi javaslatára beszereztünk egy üveg ricinusolajat, egy kis házi baracklekvárt és némi jóféle – ugyancsak házi – pálinkát. Igen, ezek az ominózus bábakoktél összetevői.

Ahogy sejtettem, a kórházból már nem engedtek haza, habár tágulás egy centi se, fájásoknak se híre, se hamva. De a szabály, az kérem szabály. Szivárgó magzatvíz egyenlő fertőzésveszély egyenlő halál!!! A mutáns kórházi kórokozók között nagyobb biztonságban van egy kismama, mint a saját otthonában, úgyhogy kaptam is egy ágyat a vajúdóban, a férjemet meg hazaküldték. Ekkor jártunk úgy hajnal 2 felé.

Bemutatkoztunk egymásnak a szülésznőmmel (Gabi minden kismamáját átadta olyan, továbbra is az Imrében maradt szülésznőknek, akikkel jó viszonyt ápolt), majd javasolta, hogy a mosdóban fogyasszam el a pálinkás-lekváros szutymákot, hátha beindulnak a fájások. Beindulni éppenséggel beindultak bizonyos működéseim, csak nem a fájások.

A mosdó sokadszori meglátogatása és a teljes nyugalmi állapot elérése után végre én is lefeküdtem aludni, reggelig pedig nem is történt már más.

A 8 órai műszakváltáskor bejött hozzám az orvosom, leült az ágyam mellé, és kedvesen megpróbált felkészíteni, hogy számítsak rá, abban a percben, hogy ő kihúzza innen a lábát, az osztályvezető és az ügyeletes orvos azonnal rám fognak ugrani, és megpróbálják beindítani a szülést. Legyek ügyes, sajnálja, hogy többet nem segíthet, de muszáj indulnia. Hozzátette még, hogy a hivatalos protokoll szerint délután két óráig húzhatom az intravénás antibiotikum beadását, és ha addig nem történik semmi, burkot fognak repeszteni.

Most már talán értitek, a mai eszemmel miért nem mennék be a kórházba ilyen helyzetben. A víz éppen csak szivárgott, valószínűtlen, hogy fertőzés fenyegetett volna, akár napjaim is lettek volna még a szülés természetes beindulásáig. Ehelyett…

Ehelyett – ahogy a doktornő jósolta – délután 2-ig sikerült állnom a sarat úgy, hogy az elém tolt, aláírásra szánt nyilatkozatokra kézzel egyenként ráfirkantottam, hogy elutasítom az oxitocinos szülésindítást. Felszaladt a szemöldökük, de nem tudtak mit tenni. Érezhető állóháború alakult ki közöttünk, de mindenki tudta, hogy a végén úgyis az lesz, amit ők akarnak.

Pontban délután 2-kor az osztályvezető raportra rendelt a vizsgálóba. Nagyjából olyan fejjel mentem, mint akit a vágóhídra visznek. Felfeküdtem az asztalra, kaptam egy jó kis kézzel tágítást (akkor természetesen nem tudtam, hogy az), a doki pléhpofával lenyomott valami hablatyot a buroksapkáról, meg hogy mi miatt nem indul be a szülés, és hogy természetesen muszáj megrepeszteni. Desszertnek meg kaptam egy negyed prostaglandin tablettát a nyelvem alá. Pont úgy, mint a diliházban gyógyszerosztáskor: az asszisztens tette oda, és árgus szemekkel figyelt még vagy egy percig, nehogy már véletlenül ne hozza meg a várt eredményt.

A vizsgáló és a vajúdó között nagyjából tíz méter a távolság. Őszintén nem túlzok, mikor azt mondom, az ágyamhoz már alig bírtam visszavonszolni magam, majd’ besz.rtm a fájdalomtól, és kapásból kétperces fájásaim lettek. Az óra ekkor nagyjából negyed 3-at mutatott, kezdetét vette az én csodás vajúdásom.

Ettől kezdve belehúzok, mert azon túl, hogy az ágyon ülve (fél lábam törökülésben, a másik a padlón), kezemmel az ágyvég korlátjába kapaszkodva, csukott szemmel, szinte transzállapotba jutva próbáltam átvészelni a fájásokat, semmi érdekes nem történt. Oké, azon mondjuk két fájás között elröhögcséltem egy sort magamban, hogy miközben majdnem elokádtam magam, végig az járt a fejemben, micsoda pálinkabűz fogja akkor betölteni a vajúdót, és a többiek tuti azt gondolják majd, alkoholista vagyok.

Masszív fájdalomban eltöltött kétórányi tágulás után visszaért a szülésznőm a 36 órás műszakja után tartott pihenőjéből, és megállapította, hogy közel négyujjnyira vagyok nyitva. Felhívta a férjem, hogy most már bejöhet hozzám, közben pedig előkészítette a szülőszobát. Igen, az alternatívat. Akkoriban öt percre se laktunk a kórháztól, úgyhogy a vajúdóból a kádba már a férjem segített át.

Itt egy darabig szentségeltem még, és a kitolás előtt közvetlenül természetesen a „most azonnal császározzanak meg”-fázisba is eljutottam, de vitathatatlan, hogy attól kezdve, hogy meleg vízbe kerültem, és csak a férjemmel kettesben lehettünk a szülőszobában, a biztonságérzetem nagyságrenddel megnövekedett.

A kitolásnál kiabáltam a szülésznőmnek, aki azonnal jött, és segített tartani meg forgatni a kicsit, aki negyedik vagy ötödik tolófájásra született meg. A vízből fél perc után a mellkasomra került, nem sírt, csak békésen nézelődött.

Hát így jött világra 2014.07.14-én este 6 óra után pár perccel, éppen betöltött 38. hétre a mi júliusi Júliánk.

Végjáték:

Az akaratomon kívüli erőszakos rásegítés, majd a rohamosan lezajló tágulás és szülés hatására a hüvelyfalam hosszanti irányban repedt. A varrást az egyik ügyeletes orvos végezte, aki nem várta meg, hogy az érzéstelenítő hasson. Hiába sírtam, sikítottam, könyörögtem, rúgtam, a szüléstől annyira kimerült voltam (érzelmileg és fizikailag egyaránt), hogy képtelen voltam kiállni magamért. A lábamat az elején az asszisztens fogta le, a végén már nem kellett… Úgy feküdtem ott, mint azok a nők, akiket éppen megerőszakolnak, feladják a küzdelmet és az agyuk kikapcsol, mert tudják, hogy csak úgy élhetik túl. Engem az az orvos ténylegesen megerőszakolt. Csak nem a nemi szervével, hanem tűvel és fonállal. És persze szavakkal, amiket nem szeretnék felidézni. Tizennégy öltésen át.

A varrás után képtelen voltam felállni, tolószékben vittek vissza férjemhez és a lányomhoz. A férjem nem értette, miért nem akarok megszólalni, de képtelen voltam azt a szenvedést ott és akkor megosztani vele. Aggódó tekintetére csak annyit feleltem, hogy kimerült vagyok. Ami – végeredményben – igaz is volt.

Több, mint öt évnek kellett eltelnie, hogy egy pszichológussal beszéljek az akkor átéltekről, és hogy rávilágítson az összefüggésre eközött és egy másik, a húszas éveim elején átélt erőszak között.

De erről már egy másik történet fog szólni.

szinvaltoszemulany

A terhesnapló előző részeit itt olvashatod:

Vajon a harmadik gyerek is lány lesz?
Tök őszinte leszek, örülnénk, ha sikerülne a mesterhármas és még egy kislánnyal bővülne a család.

Altassanak el a gátvarráshoz!
Egy nő, aki vízben akar szülni, mindenféle beavatkozástól és vizsgálattól mentesen, a végén pedig altatást kér (mit kér, követel!) egy nyomorult gátvarráshoz...

Ruhástul alszom el a kanapén minden este
Az energiaszintem amúgy is a béka segge alatt van, de amióta terhes lettem, ez odáig eszkalálódott, hogy minden este ruhástul alszom el a kanapén.

A hozzám hasonló nők szülnek meg a kerti budiban
A hozzám hasonló nők kerülnek be a Kék fény különkiadásába azzal, hogy a kerti pottyantósban meg a fészerben szülik meg titokban a gyereket.