8. hét (vol. 2.0, avagy újrajátszás)
Fejezet, melyben a hős számot vet a napokkal, és elmereng a fogadott orvos szükségességén
Múlt héten tehát elbúcsúztam – egy időre – kedvenc nőgyógyászomtól, akivel abban maradtunk, ha mégis nagyobb összeget örökölnék egy rejtélyes amerikai nagybácsi jóvoltából, vagy megnyerném a lottót, akkor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Szóval most már csak lottózni kéne. (Ismeritek a viccet, amiben Kohn minden nap azért könyörög az Úrhoz, hogy hadd nyerje meg az ötöst a lottón, mire az Úr ezt megelégelve azt válaszolja, hogy „Fiam, könyörgöm, vegyél már végre egy k.va lottószelvényt!”. Vagy ilyen vicceket már nem kohn il faut mesélni?)
Az új – nevezzük a továbbiakban rejtélyesen csak K. doktornak (nem, nem Kohn) – hasonlóan kiegyensúlyozott és közvetlen személyiségnek mutatkozott. Abszolút mértékben elnyerte a szimpátiám, főleg azután, hogy becsületszavát adta, hogy a teljes anesztéziai és műtéti teamet odarendeli a kedvemért, ha a szülés után netalántán gátvarrás válna szükségessé. Amire, lássuk be, van esély, harmadik gyerek ide vagy oda. Innen is üzenem Ritának, hogy a persely sokszor csodálatos módon képes regenerálódni, ami egyrészt tök jó, másrészt valóban megnehezíti némiképp a későbbi tágulást.
De miért kéne ekkora cécó egy sima gátvarráshoz? – teszitek fel most magatokban sokan a kérdést. Teljesen jogosan. Sajnos erre csak a későbbiekben tudok majd részletes és megfelelően informatív választ adni, amikor elmesélem az eddigi két szülésem történetét. Addig be kell érnetek annyival, hogy előbb szülnék 40 centi fejkörfogatú hármasikreket hüvelyi úton fájdalomcsillapítás nélkül, mint hogy még egyszer tudatomnál legyek, amikor valaki tűvel és fonállal közelít a széttárt combjaim felé. Azért ez már valami, nem?
Másrészt így már rögtön érthetővé is válik, miért olyan fontos nekem ez az orvoskérdés. Egy nő, aki vízben akar szülni, mindenféle beavatkozástól és vizsgálattól mentesen, a végén pedig altatást kér (mit kér, követel!) egy nyomorult gátvarráshoz? Hát könyörgöm, normális az ilyen? Ki teljesítené mindezt nekem, ha egy szép napon csak úgy besétálnék a szülészetre? Nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy létezik az az orvos, aki ügyeletben is mindig, minden körülmények között emberséges, türelmes, gyengéd, és úgy cselekszik, ahogy az a szülő nőnek épp az adott pillanatban a legjobb. De én nyuszi vagyok. Nem tudom és nem merem ezt a kockázatot felvállalni. (Ahogy az otthonszülést sem, amit egyébként a „régi” nőgyógyászom javasolt.)
Az orvos kiválasztása és felfogadása mindig csakis az egyén személyiségének, élethelyzetének, korábbi élményeinek összefüggésében értelmezhető. Tökéletesen igaza van annak, aki azt mondja, a gyerek akkor is megszületik, ha nem fizet egy forintot sem érte, és neki amúgy is szuper szülése volt legutóbb az ügyeletesnél. (És senkinek eszébe ne jusson idekeverni azokat, akik egyszerűen nem tehetik meg, hogy orvost fogadjanak, hiszen egyértelmű, hogy ez olyan élethelyzet, amiben ennek a közép- és felsőosztálybeli dilemmának semmi, de semmi létjogosultsága nincs.) De egyre többen ismeri fel, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan születik meg. Hogy csak a szerencsén múlik-e, jó kezekbe kerülünk az ügyeletesnél (adná az ég, hogy ez minden nővel így történjen), vagy ahogy átléptük a küszöböt, már csattan is a gumikesztyű, jön a burokrepesztés, az oxy, a kézzel tágítás, ennek folyományaként később esetleg a vákuum, a fogó, a könyöklés, a sürgősségi életmentő műtét?
Az én – hangsúlyozom, az én személyes, szubjektív – érvem a fogadott orvos mellett éppen az, hogy legyen valaki, aki lehetőleg a közelembe sem jön a szülés alatt, és a szülésznőt leszámítva ettől másokat is határozottan távol tart. Aki nem piszkál. Aki megérti, hogy nem ő a főszereplő. Hiába orvos, a szülés ideális esetben nem társul betegséggel és maga sem betegség, ezért legfeljebb akkor van rá szükség, ha valamelyikünk veszélyben van, de akkor viszont rögtön. Hogy a gyerek aztán tényleg megszületik anélkül is, hogy valaki épp fájástevékenység közben matatna a méhemben. Aki nem úgy varr utána össze, mint egy darab véres döghúst, mit sem törődve a sírásba fulladó sikolyokkal és a könyörgéssel. Hanem simogatja a kezem és énekel nekem, hogy megnyugtasson, amíg ketten várunk a vizsgálóban a szabad műtőre, aztán elaltat. (Igen, mindkettő megtörtént.)
Ha rajtam múlik, akkor ez lesz az utolsó szülésem, K. dokin pedig az múlik majd, sikerül-e minden félelemtől, szorongástól, traumától és erőszaktól mentesen lezárni a szériát.
Mindez egyelőre még odébb van, viszont némi újrakalkulálás után, a méreteket, az utolsó vérzés napját, a ciklus hosszát, a kínai naptárt és a buszmenetrendet is figyelembe véve a terminust illetően most egy július eleji időpontban állapodtunk meg, tehát ezen írás megjelenésének napján töltöm be a nyolcadik hetet és lépek a kilencedikbe. Természtesen a másfél héttel ezelőtti sztárfotó azóta már kötelező jelleggel a hűtőn díszeleg, Juli pedig minden alkalommal meg is jegyzi, hogy az ott az ő kisbabája. (Már Cilire is csak „a kisbabám”-ként hivatkozott annak idején.)
Valamiért soha nincs szívem kijavítani.
szinvaltoszemulany
A terhesnapló előző részét itt olvashatod:
Vajon a harmadik gyerek is lány lesz?
Tök őszinte leszek, örülnénk, ha sikerülne a mesterhármas és még egy kislánnyal bővülne a család.
