10-11. hét
Fejezet, melyben a hős elmeséli, miként vált megesett leánnyá
2013 forró nyarát írtuk épp, amikor már több mint fél éve szakítottunk a fiúmmal, akivel korábban három évig voltunk együtt. A szétválás okát és mikéntjét fedje jótékony homály, elvégre nem a Romanát írom nektek, hanem a Bezzeganya egyik terhesnaplóját. Legyen elég annyi, hogy nem volt egyszerű történet, de mindketten levontuk a magunk tanulságait az esetből, beláttuk, miben hibáztunk mi, miben a másik, és szomorúan bár, de harag nélkül vettünk búcsút egymástól.
Mivel a baráti kör közös volt, egy darabig minden probléma nélkül működött, hogy hol én, hol ő jelent meg a találkozókon, bulikon, koncerteken, erdei grillezéseken. Természetesen nem szándékoztuk ezt a dedós bújócskát örökre játszani, csak amíg lehiggadnak kissé a kedélyek. Ám az egyik baráti pár esküvője mindkettőnk számára megkerülhetetlen esemény volt. Egyszerűen nem maradt kibúvó.
A vacsorán nem annyira a véletlennek, mint inkább az ifjú pár tudatosan megtervezett ültetési rendjének köszönhetően kénytelenek voltunk egymás mellett helyet foglalni, és ahogy mostanra már nyilván kitaláltátok, közös életünk azon az estén új fejezethez érkezett.
Mit cifrázzam? Mint a nyulak. Ennyi a lényeg.
Mivelhogy már a szakítás előtt is jóideje naptármódszerrel védekeztünk, ezen a későbbiekben sem változtattunk. Egyetlen ponton csúszott hiba a gépezetbe… Igen, a számolásnál. Október végén sikerült telibe kapnunk az ovulációmat. Gyakorlatilag akkor és ott ki lett mondva, hogy nincs mese, ebből bizony gyerek lesz. Most mondjam, hogy sosem voltam egy matematikai géniusz? Nem igaz, egyszerűen csak egyikünk sem foglalkozott már annyira a védekezéssel. Eleve azért jöttünk újra össze, mert komolyan vettük egymást és a közös életünket, ez pedig olyan érzelmi biztonságot adott mindkettőnknek, amibe kimondatlanul is a lehető legtermészetesebb módon érkezett meg egy gyerek.
Két hétnek se kellett eltelnie, mikor már láttam, hogy a menstruáció előtt szokásosan esedékes ragyáknak nyoma sincs, a bőröm gyanúsan tiszta. Este a terhességi teszten csak úgy világított a két csík.
Ezután egy teljesen és tökéletesen eseménytelen terhesség következett. Majdnem… A 17. hétig állatira émelyegtem és fogytam 8 kilót, de a taccsot egyszer se dobtam ki! Utána már tényleg nem volt semmi. Amolyan igazi, elsőgyerekes, boldog-bizsergős, bezzeg-terhesség volt. Laza voltam, mint a rigalánc: semmin nem aggódtam (lásd kimaradt kombinált teszt), a negyedik hónapig falat másztam, nem szedtem terhesvitamint, minden értékem tökéletes volt, hihetetlen módon bíztam magamban, a testemben, a gyerekben és az őrangyalainkban. Nem vásárolgattam felesleges szarokat, a gyerekszobába az én régi kiságyam került, pelenkázónak két összetolt IKEA-s éjjeliszekrényt neveztünk ki, szoptatós fotelnak meg áttoltuk a jó öreg POÄNG-ot a nappaliból. (Hogy aztán később a gyerek egy napot se aludjon a kiságyban, én sose szoptassak fotelben ülve, és csakis kizárólag a franciaágyon pelenkázzak. Gyerekszoba is minek kellett. Ugye-ugye.)
Miénk volt a világ. Egyetlen dolog rondított be néha a képbe, ami egyébként az egyik legjobb is volt egyben: hihetetlenül kicsike hasam volt. Széles medencém van, a gyerek pedig éppen úgy helyezkedett, hogy „befelé” növesztette magát. Öt hónaposan még semmi nem látszott rajtam, hat hónaposan úgy néztem ki, mint aki kicsit bekajált, hét-nyolc hónaposan lett olyan helyes kis pocakom, aminek láttán az emberek összesúgnak a villamoson, hogy vajon ciki-e, ha átadják a helyet, aztán kiderül, hogy csak kövér vagyok. (Az illusztrációként szolgáló kép mindenórás terhesen készült rólam, szülés előtt pár nappal.) Emiatt sokszor kaptam olyan emberektől megjegyzéseket, akik tisztában voltak a terhességemmel, hogy biztosan baj van a magzattal, mert nem normális a mérete. Hiába volt az ultrahangok bizonyossága, hogy minden rendben odabent, egészséges, jól fejlődik, ezek a hangok néhány napra mindig alá tudták ásni az amúgy megingathatatlan önbizalmamat.
A fiúm azzal próbálta oldani a feszültséget, hogy a hozzám hasonló nők kerülnek be a Kék fény különkiadásába azzal, hogy a kerti pottyantósban meg a fészerben szülik meg titokban a gyereket, a családtagok pedig megdöbbenten nyilatkoznak, hogy
„Dejszen mi nem vettük észre semmitse, nem is látszott rajt’!”
Mit mondjak, nem a humoráért szerettem bele. (Na, jó, de, azért is.)
Apropó, a fiúm. 2014 márciusának egyik napsütéses csütörtökjén két tanúval elsétáltunk az utcánk sarkán álló önkormányzathoz, és a vezetéknevének az enyémhez kapcsolásával hivatalosan is férjemmé fogadtam. Apám aggódott, merthogy – idézem –
„Mi lesz, ha ez a gyerek egyszer felnő, és utánaszámol a dolgoknak?”
Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy akkor a gyerek vélhetően vagy az anyjához hasonlatos számolási képeségekkel fog bírni, vagy bámulatos virtuozitással kimatekolja, hogy a fogantatása után öt hónappal házasodtunk össze. So what? Csak nem fognak már az oviban ujjal mutogatni rá, és fattyúnak csúfolni. Sebaj, nekünk sem esett nehezünkre aláírni a papírokat, és a családi béke is garantálva volt ezzel.
Megesett leányból tehát tisztes asszonnyá avanzsáltam, így vártuk július végét és a kiírt dátumot…
(folyt. köv.)
szinvaltoszemuLEANY
A terhesnapló előző részeit itt olvashatod:
Vajon a harmadik gyerek is lány lesz?
Tök őszinte leszek, örülnénk, ha sikerülne a mesterhármas és még egy kislánnyal bővülne a család.
Altassanak el a gátvarráshoz!
Egy nő, aki vízben akar szülni, mindenféle beavatkozástól és vizsgálattól mentesen, a végén pedig altatást kér (mit kér, követel!) egy nyomorult gátvarráshoz...
Ruhástul alszom el a kanapén minden este
Az energiaszintem amúgy is a béka segge alatt van, de amióta terhes lettem, ez odáig eszkalálódott, hogy minden este ruhástul alszom el a kanapén.
