9-10. hét

Fejezet, melyben a hős röviden és unalmasan beszámol az állapotáról

Terhességem jelenlegi szakaszában sok érdemi információt nem tudok veletek megosztani. A másfél héttel ezelőtti első nőgyógyászati vizsgálat óta csupán a kötelező köröket tudtam le a védőnőnél, a háziorvosnál és a laborban. Esetemben kaptam még egy plusz beutalót pajzsmirigy ultrahangra, mivel van egy, a citológia alapján potenciálisan magas kockázatú soliter göböm, amit három-hathavonta ajánlott az endokrinológus nézetni, hogy kontroll alatt legyen tartva. 

Egy Balaton-felvidéki kis faluban élünk, úgyhogy ezeket a vizsgálatokat jellemzően Balatonfüreden és Veszprémben végeztetem, a nőgyógyászati kontrollokra és a genetikai ultrahangokra Budapestre utazom majd, ahogy eddig is tettem. (Ilyen alkalmakkor – ahogy én nevezem – esténként maszturrandit tartok: amíg a férjem otthon bandázik a lányokkal, én kifosztok egy könyvesboltot, egyedül beülök egy étterembe vagy moziba és élvezem, hogy végre hallom a saját gondolataim.)

Tekintettel arra, hogy szülés előtt két hónappal betöltöm a harmincötöt, és van már két egészséges gyerekünk, úgy döntöttünk, ezúttal bevállalunk egy fizetős genetikai tesztet. Tartsatok felelőtlennek, de az első kettőnél még a kombinált vértesztet se kértük. Nézett is rám az orvos és az asszisztens az SZTK-ban, mint a véres rongyra, amikor mondtam nekik, hogy kösz, de nem. Igazság szerint addigra otthon már átbeszéltük, tudtuk, hogy ha élettel összeegyeztethetetlen a baj, az úgyis kiderül, ha nem, mindenképp megtartjuk. Talán naivak voltunk, de tudtuk, hogy képesek lennénk rá.

Most, hogy már nem csak magunknak tartozunk számadással, hanem a lányoknak is, erről másként gondolkozunk. Tudjuk, hogy vannak családok, ahol a megtartó erő akkor sem vész el, ha a harmadik, negyedik vagy akár ötödik gyerek születik betegen, de tisztában vagyunk a saját határainkkal és képességeinkkel is. Egyszerűen nem menne. Se időben, se energiában, se anyagiakban. Márpedig én maximalista vagyok, tudom, hogy fejlesztésekből is a legjobbat és a legtöbbet szeretném neki, akkor is, ha beteg lenne, és szenvednék a bűntudattól, hogy nem sikerül megadni. Ennek pedig a lányok és a férjem innák meg a levét.

Na, de meglehetősen előre szaladtam.

Egyelőre minden szép és jó, leszámítva, hogy bárhol és bármikor el tudnék aludni. Az energiaszintem amúgy is a béka segge alatt van, de amióta terhes lettem, ez odáig eszkalálódott, hogy minden este ruhástul alszom el a kanapén, és a férjem hiába ébresztget, hogy áttessékeljen a hálóba, csak mérgesen rámordulok egyet, majd átfordulok a másik oldalamra. Reggel meg utálom magam az egész miatt.

Eddig ez a hét volt a legrosszabb, és ez az agyműködésemen is megmutatkozik. Elnézésetek is kérem, amiért ezúttal nem tudok kicsit is szellemes vagy frappáns írással szolgálni, de konkrétan az életfunkcióim fenntartására megy el minden erőm, és arra, hogy Julinak kijárjam a kötelező beiskolázás alóli felmentést. Bár számomra minden érintett gyerek ügye fontos, több ismerősnek és baráti családnak is próbálok segíteni. Ebben mondjuk a hormonok most kapóra jönnek, totálisan kijött belőlem az állat anyatigris, és bárkinek nekimegyek, akiről úgy érzem, nem elég kooperatív vagy proaktív az ügyben.

A lakás szalad, a kutyák ezzel szemben napok óta nem voltak rendesen megsétáltatva. Halmozódik a mosatlan, akárcsak a tennivalók, gőzöm sincs, mikor fogom magam behozni.

Ígérem, jövő hétre összeszedem magam, és izgalmasabb dolgokról mesélek majd nektek.

szinvaltoszemulany

A terhesnapló előző részeit itt olvashatod:

Vajon a harmadik gyerek is lány lesz?
Tök őszinte leszek, örülnénk, ha sikerülne a mesterhármas és még egy kislánnyal bővülne a család.

Altassanak el a gátvarráshoz!
Egy nő, aki vízben akar szülni, mindenféle beavatkozástól és vizsgálattól mentesen, a végén pedig altatást kér (mit kér, követel!) egy nyomorult gátvarráshoz...