Szomorúan pakolom a bőröndbe a ruhákat, szívembe fájdalom markol. Szeretnék én is velük tartani, mint minden évben. Ez az év azonban egészen más, egy újabb lehetőség, mely sok lemondással jár. Átképzem magam és az utolsó vizsgámig még sok-sok gyakorlatot kell letöltenem. Így ebben az évben nem tartok a férjemmel és a kislányommal.
Izgatottan pakolnak, terveznek. Milyen jó lesz nekik, mennyi programmal kedveskednek majd az otthoniak.
Az utolsó napok nagyon nehezen telnek. Mindenkinek szüksége van már a pihenőre. Arra, hogy kipihenjük egymás társaságát. Nem vagyok az az ősanya típus, vágyom arra, hogy csak magammal törődhessek, hogy töltődjek egy picit. De most ez egészen más. Egy éve nem láttam a szeretteimet, és úgy érzem ez túl sok idő ahhoz, hogy élvezni tudjam a magányt. Család helyett vár a munka, egész szokatlan szituáció ez a szabadság alatt. Néha azonban ki kell lépnünk a komfortzónánkból és áldozatokat kell hozni, hogy később könnyebb legyen.
A repülőtéren alig köszönünk el, már ömlenének a könnyeim, de az utolsó integetésig muszáj visszatartanom.
Külföldön élünk, mindenkitől távol. Nem szoktunk panaszkodni, mi választottuk ezt az utat. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy sokszor nagyon-nagyon fárasztó ketten megoldani az összes problémát. Szerencsére nagyon erős kötelék van hármunk között, támogatjuk, tiszteljük és szeretjük egymást. A férjemmel mindenben számíthatunk egymásra, így minden sokkal könnyebb.
Pár nap eltelt. Sokat dolgozok, addig sem vagyok itthon egyedül és a listámról is eltűnt néhány tennivaló. Az elutazottak köszönik, nagyon jól vannak. Lányomnak nem igazán van ideje beszélni velem, leköti őt a sok tennivaló. Helyes! Így van ez rendjén. Élvezze a szabadságot, hiszen nemsoká vár rá a nagy betűs élet: az iskolakezdés. A férjem is élvezi az otthonlétet a „Mama Hotelben”. Ilyenkor napokig nem látja Sofit, az otthoniak terelgetik a kislányt.
Ma szabadnapos vagyok és százágra süt a nap. Talán a mai nap az év legmelegebb napja. Eldöntöttem, nem töltöm a drága időm listák pipálgatásával, vagy takarítással. Helyette inkább lemegyek a közeli tóra.
Elkötöm a csíkos gumicsónakot és azzal evezek jó messzire a parttól. Elterülök a csónakban és végre, sok nap után először igazán élvezem a szabadságom. A szél hullámokat képez a tavon, a kis csónak lágyan ringatózik, a nap perzsel. Nem tudom megmondani, mikor volt ilyen élményben részem utoljára. Messziről látom, ahogy a parton lévő anyukák próbálják terelgetni gyermekeiket, apukák tanítják úszni csemetéjüket és nem érzem azt, hogy hiányozna ebben a pillanatban ez nekem. Megengedem magamnak, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom.
Inkább becsukom a szemem és a millió gondolat között eszembe jut Vekerdy idézete. Mennyire igaza van:
„A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja - és persze apja is! - legyen neki.”
Még pár napom van nélkülük és eldöntöttem, élvezni fogom. Kipipálok mindent a listáról, csokis-habos sütivel várom őket haza, de közben testileg-lelkileg feltöltődök, hogy aztán újra jóízűen falatozzon belőlem az én kis oroszlánom.
M.
Olvass még gyerekneveléssel kapcsolatos cikkeket!
Megfojtottam a fiamat a szeretetemmel
A te gyereked is rabszolgát csinál belőled?
Nem nyaralok, csak máshol vigyázok a gyerekekre
