Több cikket olvastam az utóbbi időben, melyek szerint sok anyuka szinte megbánta, hogy anyává lett. Van, aki két hónap után, van, aki a másodiknál, évek múlva. Az írásokból úgy érezhető, az anyák mintegy rabszolgáivá váltak saját gyerekeiknek. Bár a probléma újkeletűnek tűnhet, és biztos sok idős szülő mondaná, „bezzeg a mi időnkben”, saját tapasztalataimon keresztül szeretném bemutatni, saját gyermekeink rabszolgáivá régen is könnyű volt válni.
31 éves vagyok, az eset pár éve történt:
Fiatal diplomásként dolgoztam egy vidéki állami intézménynél, lehetett 2-3 év tapasztalatom, amikor egy hétfőt úgy indítottunk, hogy Budapestről két pályakezdőt küldtek hozzánk tanulni egy hétre. Egyikőjük egy frissen végzett, szintén diplomás fiatalember volt. Bár soha nem ítéltem meg senkit a testalkata alapján, már az nem vetett rá jó fényt, amikor bejött azzal a stílussal az irodába, „lányok imádjatok, mert én egy férfi ideál vagyok”, közben ha az utolsó férfi lett volna a bolygón, sem kellett volna.
Hogy első nap nem mert magának kávét tölteni a közösből, még elnéztük neki, végül is új. Egy idős, ízületi problémák miatt nehezen közlekedő kolléganő csinált neki egy csészével. Másnap reggel, kávézás a folyosón, srác jön, köszönni elfelejt, nem szól, hanem a mosatlan csészéjét dugdossa az idős kolléganő orra alá egy szó, egy „Légy szíves” nélkül. Bár a kolléganő már nyúlt a pohárért, bennem felment a pumpa. Közöltem a fiatalemberrel, ha itt kávét akar inni, elmegy és megcsinálja magának (le sem kellett főzni, csak a tele kannát kellett megemelni).
Sértődötten távozott, majd valamivel később közölte velem: neki otthon az édesanyja kikészíti az étkezőasztalra tányérba a sült krumplit és a rántott húst, ő csak akkor ül le enni, amikor tálalva van, de ha anyuka azt szeretné, hogy az öccse megebédeljen, akkor a szintén gusztusosan tányérra készített ételt a szobába kell szervírozni. – mindezt meghallgattam egy munkahelyen (nem egy baráti összejövetelen), egy diplomás, 25-26 éves felnőtt férfitól.
Nem minősítem az édesanyát, ennek az írásnak nem ez a célja, de remélem mások is érzik, nem biztos, hogy az a normális, ha egy felnőtt, szakmával vagy valamilyen végzettséggel rendelkező, dolgozó férfi ennyire önállótlan.
Mit várunk mi, nők? – ezt is fel kell tennünk magunknak. Legyen kedves, cuki, szeressen minket…stb. Ezen túl: Legyen önálló, legyen munkája, egy olyan lakás (akár saját, akár albérlet), amit fenn tud tartani, jogosítvány, esetleg kocsi. Mert végül is családfőt, férjet egyben gyermekünk apját keressük magunk mellé (magunk mellé, és nem magunk fölé). Ha valaki a fent bemutatott férfit választja társának, előre jósolható, nem a felesége lesz, hanem egyfajta mamapótlék, vagy rosszabb, ingyencseléd. Ha nem tud úgy főzni, hajtogatni, mosni, vasalni, mint a férfi anyja, akkor a kedves mama nyomába sem érhet, bármennyire igyekszik, így folyamatos megaláztatásoknak lesz a nő kitéve.
Mit tegyenek az anyák, ha nem ilyen gyereket akarnak? Vagy legalábbis nem ilyen nyugdíjas sorsot?
Mindegy, mikor jön a felismerés arra, hogy nem akarom a gyerekemet a végletekig kiszolgálni. Mindegy. Lehet a gyerek 3 és 23 éves, de ha ez a felismerés megjön, akkor lépni kell a magunk érdekében. Ha háromévesen elkezdjük önállóságra szoktatni, akkor szép lassan, évek alatt a maga lábára áll. Mire lesz egy végzettsége és elkezd dolgozni, már nem ránk lesz szorulva, vagy csak ritkán.
Ha 23 éves korában ébredünk rá saját rabszolgaságunkra, és akkor lázadunk fel, sincs későn, bár kétségkívül fájdalmas gyereknek, szülőnek egyaránt, de legalább nem rokkanunk bele saját családunk körbe ugrálásába.
Mi van, ha rám sem néz?
Sok szülő retteg attól, hogy ha a gyerek elköltözik, külön megy, önálló lesz, nem néz rá öregkorában, nem segít neki. Ez akkor is megvalósulhat, ha ott ül a gyermek 45 évesen a 70-80 éves szülő nyakán, annyi különbséggel, hogy ekkor az idős, magát is egyre nehezebben ellátni tudó szülő főz, mos, takarít és vásárol be mindannyiukra, miközben a gyermeki figyelem az elvárásokban, elégedetlenkedésekben és kritikákban merül ki.
Hölgyeim, öregkorunkra magunkra maradhatunk, ezt fel kell vállalnunk, még ha nehéz is. De ha azt a gyereket önállóságra nevelik, viszont tudja, bajban is haza mehet, ha anyagi támogatást nem is tudnak neki biztosítani, de egy tál leves fölött tanácsot adnak neki, lelkileg támogatják, akkor az a gyerek szeretettel fog visszafordulni hozzánk. Lehet, hogy nem nap, mint nap látjuk, hanem hetente, havonta, félévente, de nem fog elfordulni tőlünk, viszont önálló, önjáró és önellátó, boldog és szabad felnőtt válik belőle.
Arkana
Olvas még gyerekneveléssel kapcsolatos cikkeket!
Ne csak azt mondd, hogy szereted
Kinyírják egymást a gyerekeim, mit tegyek?
Ne adj a babának minden nyekkenésre cicit!
A te gyereked is lop a neten?
Mi nyomorítjuk meg gyerekeinket a tanulással?
