Körülbelül három éve vagyok rendszeres olvasója a Bezzeganyának, és nagyon szeretem az itt megjelent írásokat. Eleinte a szüléstörténetek voltak a kedvenceim, így elhatároztam, hogy egyszer én is megírom az enyémeket.

Annál is inkább, mert a poszt írásakor 30 hetes terhes vagyok. Az első két szülésem nagyon nehéz és fájdalmas volt számomra, így már most eléggé tartok attól, hogy mi vár rám. Kicsit abban is bízom, hogy az írás segít feldolgozni ezeket az eseményeket, és persze bármilyen jótanácsot is szívesen fogadok, ami segíthet, hogy átvészeljem a harmadik menetet.

Olyan embereknek nem is szoktam róla nagyon mesélni (max. külön kérésre), akik még nem szültek, mert senkinek sem szeretném elvenni a kedvét a dologtól. Szóval, kedves olvasó, ha csak a szépre vágysz, akkor ne ezzel a történettel kezdd a hangolódást szülésre.

2014 őszén házasodtunk össze a férjemmel nem egész két év együttjárás után. Úgy voltunk vele, hogy majd jön a baba, ha akar, és már következő hónapban akart is. A terhesség problémamentesen zajlott.

Egy általános iskolában tanítottam, ebben az évben lettem ötödikes osztályfőnök. A gyerekek nagyon örültek a gólyahírnek, csak azt sajnáltuk mindannyian kicsit, hogy így csak ezt az egy évet tölthetjük együtt. Az idő gyorsan szaladt, elfoglalt a munka. Májusban még színdarabot adtunk elő, és egy háromnapos hegyvidéki osztálykirándulást is lenyomtunk. A gyerekek nagyon aranyosak voltak, mindig érdeklődve várták a híreket a babáról, lesték az ultrahang képeket és rengeteget segítettek nekem.

A június közepi ballagással egyidőben költöztünk be új otthonunkba. Ekkor már csak másfél hónap volt vissza a kiírt dátumig. Az utolsó hetek lassan teltek, miután berendezkedtünk, már nem tudtak lefoglalni a napi dolgok.

Terhesgondozásra anyukám öreg doktorához jártam, aki nem volt túl meggyőző, de mivel minden rendben volt, ez nem különösebben zavart. Havonta látogattuk, ahol a rutin ultrahang és vizsgálat után általában annyi kommentárral szolgált:

„Még lehet házaséletet élni.”

Körülbelül másfél hónappal a szülés előtt megkérdeztük tőle, hogy akkor a szülés várható időpontjában számíthatunk-e rá, mire rezzenéstelen arccal közölte:

„Hááát, akkor éppen szabadságon leszek. Lehet, hogy itthon leszek, de az is lehet, hogy a Balatonon. Vagy külföldön.”

Ezen eléggé ledöbbentünk, és végül nem is volt itt, utolsó héten átadott egy kollégájának. Az új doki, bár kissé szigorú tekintete volt, korrektnek tűnt. Később kiderült, hogy jó szakember, és még humora is van.

Eltelt a 40 hét, és elegem lett. Már bármerre mentem, az ilyenkor szokásos kérdésekkel bombáztak, és este már sírdogáltam a férjemnek, hogy miért nem születik már meg ez a baba végre. Aztán másnapra megnyugodtam. 40+2 naposan este megnéztünk egy jó kis vígjátékot, majd fél 12 körül lefeküdtünk. Körülbelül egy órája alhattam, amikor arra riadtam, hogy valami ömlik belőlem. Konstatáltam, hogy elfolyt a magzatvíz, mint a filmekben. Bár a kórházi szülésfelkészítőn pont kihangsúlyozták, hogy ez elég ritka (inkább a filmekben), inkább fájásokkal szokott indulni.

Felkeltettem a férjem, aki szintén meglepődött, majd felhívtuk a szülésznőmet. Azt mondta, szép nyugodtan készülődjünk össze, és induljunk. A kórház kb. húsz percre van. Ahogy felkeltem, rájöttem, hogy messze nem az összes magzatvíz távozott, mindenfelé szép nagy tócsákat hagytam. Még jó, hogy nyár volt, így bugyi helyett a nyári ruha alatt egy törülközővel a lábam közt szálltam be a kocsiba.

Az úton kezdtem érezni először enyhe összehúzódásokat, gyengék, de rendszeresek voltak. Kb. fél 3 körül foglaltuk el a szülőszobát. Az ügyeletes orvos megvizsgált, egyujjnyira voltam nyitva. Reggel 6-ig próbáltunk pihenni, ekkor érkezett meg a szülésznőm, majd 8 körül az orvosom. Mivel semmi tágulás nem történt, oxitocint kötöttek be. Mondta is a dokim, hogy ha majd mesélem a szülést, az eddigi órák nem számítanak ám bele.

Ettől kezdve elindultak a rendes fájások, amik egyre gyakoribbak és erősebbek lettek. Kb. fél 12-ig elviselhetőek voltak, attól kezdve viszont egybefüggő borzalom volt az egész. Ráadásul alig volt eredménye: hosszú órák után is csak kb. 2,5-3 ujjnyi tágulás történt. A szülésznőm végig velem volt. Szerencsére nem kellett végig az ágyon vajúdnom, ülhettem a labdán, és időnként tusolni is elmentem.

Kb. délután 2-től kibírhatatlan volt. Ekkor a doki már óránként, majd félóránként jött és próbált kézzel tágítani. Ez valami förtelmes volt; mintha a nyílt sebemet feszegette volna egy lándzsával. Kezdtem önkívületbe esni. Egy ponton a férjemet is kiküldtem, már nem is tudom, miért. A doki és a szülésznő mindenfélét megpróbált. Álltunk, guggoltunk, feküdtem oldalt is. Aztán egyszer csak a doki elkezdte hiányolni a férjem, hogy

„Ugyan hívjuk már vissza azt a szimpatikus kispapát!”

de engem már nem nagyon érdekelt semmi, csak hogy egyszer legyen már ennek vége.

Bejött a férjem, aztán egyszer csak még némi tágításos borzalom után átszerelték a szülőágyat, felkapcsolták a reflektorszerű nagy lámpákat, és mondták, hogy nyomjak. Az egész kitolási szakasz szűk negyedóra alatt lezajlott. Majd 17:15 perckor, mint a villámcsapás, megszületett gyönyörű, egészséges kislányunk, 3400 gramm, 52 cm-rel.

Csodálatos, pihepuha, meleg kis gombóc volt. Nem éreztem soha ahhoz foghatót, mint mikor rám tették. A boldogságtól potyogtak a könnyeim. Hamarosan elvitték, megmosták, felöltöztették, aztán a férjem kivitte megmutatni a családnak. Anyukám szerint mindenkit jól megnézett magának, hogy „aha, szóval ti vagytok a többiek”.

Azóta is ilyen megfigyelő típus, először mindig csak jól szétnéz, ha új helyen vagyunk. A szülésem alatt, amit akkor is 16 órásnak mondok, ha az eleje nem is volt még nehéz, kb. 15 másik szülést hallgattam végig, és egy hatalmas vihar söpört át a városon a nagy kánikulában.

Az orvosom megdicsért, azt mondta ez volt a „hónap szülése” és hogy higgyem el, érdemes volt végigszenvedni, így a következő szülés már remélhetőleg nem lesz ennyire nehéz. Azt mondta, nagyon jó kisbabát kíván nekem, nagyon megérdemlem. Ez így is lett, az első hónapokban rengeteget aludt a kislányom, inkább csak azon kellett izgulni, hogy eleget egyen is.

Sajnos a szülést illetően az orvosomnak nem lett igaza, a második sem volt egy fáklyásmenet, de az már egy másik mese.

Fiona

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést