Ugyanonnan indult, mint a legtöbb szülőé: egy pozitív teszttel, amit annyira vártam. Számítottunk rá, hiszen terveztük a testvért a Lányunknak, mégis amikor ott a bizonyíték, valahogy megijed az ember. Boldog voltam, és nem is tudtam, hogyan mondjam el a férjemnek. Nyilván ő is várta, és nem érte akkora meglepetés, de azért csak meglepődött, amikor az orra alá dugtam a pozitív tesztet.

Boldogok voltunk, hiszen az esküvőnkre készültünk, akkor már a pocakomban a mi kis csodánkkal. Elég sokat vártunk most is bejelentéssel, ugyanúgy, ahogyan az első gyermekünknél, mert szerettük volna, ha a mi kis titkunk, még egy darabig titok. Aztán elmondtuk a nagyszülőknek, akik szintén meglepődtek, de hatalmas örömmel fogadták a hírt, és mint mindenki, ők is annyit mondtak, hogy csak legyen egészséges. És ezzel mi is így voltunk. Olyan sokszor elmondtam magamban, hogy nem kérek mást, csak hogy legyen egészséges.

Aztán egy májusi napon indultunk ultrahangra, végre a férjem is bejöhetett, hiszen erre a terhesgondozás alatt csak egyszer volt lehetőség, így különösen izgatottak voltunk.
Az orvos csak vizsgálódott, néha összeráncolta a homlokát, amit nem értettünk, végül annyit mondott, hogy azért nézelődik ennyire, mert úgy látja, mintha ajakhasadása lenne a babánknak, de nem 100 százalék, mert nem látja jól.  Persze egyből megrémültünk, hogy micsoda, hiszen a családban nem volt példa hasonló rendellenességre egyik részről sem. Az orvos nyugtatott, hogy még nem biztos, de azért egy ebben jártas szakemberrel nézessük meg. Közben azért mondta, hogy kislányunk lesz ismét, és ez el is vette picit a figyelmünket.

Elmentünk 4D ultrahangra, ahol már azért egyértelműbb volt az ajakhasadás, de a mértéke még mindig nem, hiszen a kis hölgy szépen takarta azt a részt. A kezdeti sokk és megannyi kérdés után végül arra jutottunk, hogy rendben, bár van ez a rendellenesség, szerencsére orvosolható, és szépen majd megműtik, ha ott lesz az ideje. Fel is kerestünk egy ebben jártas szakembert, akihez szeptemberre lett volna időpont. Az már igencsak a terhesség utolsó heteire esett. Aztán ezzel a tudattal, de szépen teltek a hetek, probléma nem volt. Sem magas vérnyomás, sem magas cukor, semmi, és pont amiatt ért váratlanul, amikor egy teljesen más ügy miatt mentem az orvosomhoz. Ha már ott voltam ugye meg is vizsgált, és akkor megkérdezte, hogy mikor éreztem utoljára a babám mozgását. Mondom tegnap még én éreztem. És odapillantottam a monitorra, ahol egy mozdulatlan kis test látszódott csak, az orvos pedig annyit mondott, hogy nincs szívhang. Mondom semennyi, vagy hogyhogy nincs, de akkor már sírtam.

És mondta, hogy semennyi, vagyis hogy vagy van szívhang, vagy nincs. És itt nem volt.
Azonnal menjek a kórházba, és felét sem hallottam már annak, amiket mondott, mert a fájdalomtól csak ordítani tudtam volna, ehelyett csak sírtam, és sírtam, és próbáltam elérni a férjem. Azonnal rohant ő is haza. Közben apósom várt az autóban, aki szintén nem értette, hogy miért zokogok annyira, és csak annyit tudtam mondani, hogy nem él a babánk. Otthon várt a kislányom, akinek az volt az első mondata, hogy

„Pápá, Lili baba.”

És én nem tudtam mit mondani. Anyósom volt otthon vele, és neki is csak ennyit tudtam mondani, hogy nem él a babánk, és először el sem akarta hinni. Ugyanúgy, ahogyan én a mai napig nem vagyok képes felfogni, hogy mindez velünk történt. A kórházban az egyik pillanatban pörögtek az események, a másikban nem történt semmi, és már csak annyit akartam, hogy végre vegyék belőlem a gyerekemet, aki nem él. Nehezen akart megindulni a szülés, de végül megszületett... és nem élt. Az utolsó pillanatban is reménykedtem, hogy felsír, de nem sírt. Meg akarták mutatni, de én nem akartam, és így utólag nem is tudom, hogy jó döntés volt-e. De úgy gondolom, hogy igen, mert így a fejemben úgy maradt meg, ahogy én elképzeltem őt.

A kórházban töltött idő alatt még mindig abban reménykedtem, hogy egyszer csak valaki behozza, és azt mondja, hogy tévedés történt, anyuka, a gyermeke itt van. De nem hozta senki. Ha a folyosón meghallottam a babák sírásait, arra gondoltam, hogy az enyém, a miénk vajon miért nem sírhat. Miért kellett ennek így történnie, és mi volt az oka?
Még nem tudjuk, hogy összefüggésben állt-e az ajakhasadással, ami esetleg nagyobb mértékű lehetett, mint amit láttak, vagy volt más is, ami ultrahanggal nem kimutatható. Nem tudjuk. Egyelőre várunk, és közben meg kell birkóznunk megannyi ember kérdésével, és válaszolni próbálni úgy, hogy egyelőre még mi sem tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy mi történt.

Mi volt az oka, főleg így, hogy semmi nem utalt arra, hogy valamire vigyáznunk kellett volna.
Persze okolom magam, hogy talán többet is pihenhettem volna, vagy kevesebbet kellett volna idegeskednem, de mindez semmit nem ér, hiszen vissza nem kapjuk a mi kis angyalkánkat. Néha úgy érzem, hogy egy picit könnyebb, nem sírom el szinte minden percben magam, máskor meg ott van, hogy ordítani tudnék a fájdalomtól ,a hiánytól, és a megválaszolatlan kérdésektől.

És ott a férjem, aki még csak nem is nagyon beszél a történtekről. Egyszer beszéltünk róla, de akkor is annyira fél szavakban válaszolt, hogy nem mertem tovább feszegetni a dolgokat.
Még annyira erős lehet benne is a gyász és a fájdalom, hogy egyelőre meg sem tudja fogalmazni az érzéseit. Annyit mondott, hogy el kell fogadnunk a történteket, hiszen ha nem tesszük, bele fogunk bolondulni. Ez így is van, de még nem bírom felfogni, elfogadni meg pláne nem, hogy mindez pont velünk történt. Senkivel ne történjen meg, nem ezt mondom, de tényleg miért velünk történt? És miért így, hogy a szülésig lett volna két hét, már készen állt a szekrény a ruháival, a szoba a leendő kiságyával (aminek az összeszerelése valamiért nem akart összejönni ), és itt várta a nővére, aki a mai napig emlegeti. Lili baba.

Ha hozza a popsikrémet, akkor nem kell sok, mert kell a Lili babának is. És hiába mondom neki szépen, hogy a Lili baba már nincs a pocakomban, még nem érti. De hogyan is érthetné két és félévesen mindazt, amit mi felnőtt fejjel sem tudunk megérteni. Egy valamit viszont tud a lányunk, hogy valami történt, hiszen csak úgy minden előzmény nélkül megsimogatja az arcom, vagy odaszalad átölelni az Apukáját, vagy odajön hozzánk , és azt mondja „Szeretlek.” Volt erre eddig is példa, de vagy én magyarázok bele többet, vagy tényleg más érzésekkel jön oda, vagy más céllal, mint eddig. Nem tudom. Nem tudjuk.

Ahogyan azt sem, hogy mi lenne velünk most nélküle. Mert ő, az aki most erőt ad a mindennapokban, aki miatt nem egy sötét szobában gubbasztok, és aki miatt mindennap felkelek, és megyünk a levegőre, megyünk sétálni, a szabadban vagyunk. Ez jót tesz nekem is, mert sokszor azon kapom magam, hogy nem a kis Lili babára gondolok. De azért az este sötétjében és csendjében bizony jönnek a könnyek, a gondolatok, a kérdések, és mindig abban bízom, hogy ez egy rossz álom volt, és egyszer csak felébredek. Ott szuszog mellettem a kis Lili baba, a másikon pedig a nővére, Hanna.

Valamiért ez így alakult, és mindenki azt mondja, hogy okkal történt, de addig amíg erre az okra rájövünk, még hosszú út áll előttünk. Még meg kell kapnunk a választ az orvosoktól, utána azt szépen feldolgozni, megélni a fájdalmat, végül pedig a szívünk egy kis sarkába eltenni emlékbe a kicsi babánkat, aki bár soha nem lehetett az életünk része (vagyis részben igen ), mégis tanított minket. Türelemre, várakozásra, és a legfontosabbra: a szeretetre. Mert mit sem érnének ezek a sorok, ha nem egy olyan párom lenne, mint a férjem, vagy nem olyan családom lenne, akik most azt sem tudják, mivel segíthetnének. Az, hogy fáj a szívem, enyhe kifejezés, de egy biztos: az élet megy tovább, és ha újra készen állunk, lesz testvére a lányunknak. Igyekszünk majd azt a 9 hónapot nem az emlékekkel tűzdelt félelemben tölteni, hanem megélni a várandósságot, a várakozást, és mindazt, amit egy új jövevény érkezése ígér.

Ez lenne a mi kis történetünk. Remélem ezt olvasva nemcsak most nekem nyújt könnyebbséget, hogy kiírhattam magamból, hanem esetleg annak is, aki hasonló cipőben jár.

D.

Kapcsolódó cikkeink...

7 hónaposan meghalt bennem a kislányom

25 hetesen meghalt a kisfiam a hasamban

Egy kórteremben kellett megszülnöm halott kisbabámat

Méhen bekül meghalt a babám