Először is, friss kapcsolat volt a miénk. Rossz előző kapcsolatból jöttünk ki mindketten, így amikor megismertük egymást, akkor tudatosult bennünk, hogy milyen is igazán szeretni. Nem is volt ezért kérdés a gyermekvállalás, rögtön akartuk. Nem hittük volna, hogy szinte elsőre sikerül, de így lett. Sok nehézségen átmentünk, de a lényeg, hogy szeretjük egymást. Minden idilli volt.

Összeházasodtunk, a vírus miatt a kertben gyűlt össze a család. Amennyire tudtam, megpróbáltam élvezni. Folyamatos rosszulléteim voltak, addigra már egyszer feküdtem bent a kórházban kiszáradás miatt. Sokszor sírtam, mert nem akartam elhinni, hogy ennyire nehéz. Tudjátok, vártam azt a terhességi csodát, hogy jaj, de szép lesz a hajam, meg megerősödik a körmöm. Én semmi ilyet nem tapasztaltam, ellenben 8 kg-ot fogytam annyit hánytam.

Volt, hogy két hétig nem ettem rendes ételt, csak valami olyat, amit kihányjak. Semmilyen vitamin nem ment le, semmi orvosság nem használt, fel sem oldódott a gyomromban, már jött ki. Aztán egyszer csak... Megmozdult a baba. Isteni érzés volt. Fájt néha és teljesen új volt, de közben hihetetlen volt, hogy már itt tartunk. Akkor lehettem kb. 18-20 hetes, amikor először éreztem.

Ezután vártam ismét a csodát, hogy na, majd most elmúlik a rosszullét. Lelövöm a poént, nem múlt el. Egyre szomorúbb voltam, egyáltalán nem voltam önmagam. Azt akartam, hogy a kisbabám egészségesen megszülessen végre, de közben én tönkrementem az egész éjszakás és egész nappal tartó hányások között. Rossz kedvem volt, egy pohár vízért sem volt erőm felkelni, a férjem fürdetett és nyugtatott, amikor sírtam. Ha addig bármi kétségem lett volna afelől, hogy szeret, akkor minden eloszlott, képes volt levinni a kétnapi hányásom a lavórban.

Szóval a lényeg, hogy bármit kértem, ő segített. Ennek ellenére mégis összekaptunk néha, legtöbbször nagyon apró hülyeségeken, de mivel mindketten makacsok vagyunk, ezért a bolhából elefánt lett. Kora ősz volt, még kellemesen meleg, ezért veszekedés után kimentem az udvarra, kiültem a hintaágyra. Zenét hallgattam, és próbáltam megnyugodni, mert a hirtelen idegességtől hányingerem lett. Akkor utoljára éreztem mozogni a babánkat.

Másnap lent voltunk a barátainknál és nem éreztem jól magam, egyszerűen nem tudtam ülni, nem volt sehogy sem jó, melegem volt, zsibbadt mindenem. Majd megint másnap kint ültünk anyósomékkal, amikor azt vettem észre, hogy hatalmasra bedagadt a lábam, eltűnt a bokám. Felmentem a szobába pihenni, de nem tudtam. Egész éjszakás hányás, két nap étel nélkül, két óra alvás a fotelban. Többször felkelt a férjem, hogy ő most mentőt hív, mert pont egy autó sem volt otthon, hogy ő bevigyen. Viszont mire elhatároztam volna magam, hogy igen, itt baj van, addigra tudtam kicsit pihenni.

Másnap reggel a férjem elment dolgozni, születésnapja alkalmából felköszöntöttem reggel, de sietnie kellett a munkába. Anyósom elment tortáért, egyedül voltam otthon. Nem bírtam tovább. Az, hogy egyedül voltam és nem foglalt le senki és semmi, az mentette meg életem, mert annyira nem bírtam tovább, hogy mentőt hívtam.

Elmondtam a telefonban, hogy 7 hónapos terhes vagyok, nem tudom magam kihúzni, hányok, két napja nem ettem, fáj a levegővétel. Tíz perc volt, mire kapcsoltak a körzeti mentőállomásra, majd tíz perc, mire meggyőztem hogy nekem mentő kell, tizenöt perc, mire kiértek, majd megint tíz percet vizsgáltak a ház előtt. Vérnyomás 180. Elmondtam mindent, lehet, felfáztam, megfáztam, asztmás vagyok, nem tudom, mi a baj, de segítsenek, mert a baba nem mozog. Rám nézett a mentőcsaj eddigi mindennél nagyobb figyelemmel:

„Nem érzi, hogy mozog??”

Én: nem. Végighánytam az éjszakát, és semmi reakciója nem volt rá.
Mentő:

„Rendben, akkor most beviszünk a kórházba, megnéz egy nőgyógyász.”

Így is lett. A férjem közben mindent otthagyva eljött a munkahelyéről, egyszerre ért oda a mentővel a kórházhoz, szirénázva vittek be. Rögtön felmentünk az osztályra, ahol egy doki megnézett. Alapból olyan ember vagyok, aki a legrosszabbra számít, és szeretek kellemesen csalódni, amikor valami sokkal jobb történik, mint vártam. Ott nem így lett. Kimondta az orvos a legrosszabbat.

Már amikor kereste és csak húzogatta a hasamon gépet, akkor tudtam, hogy valami olyat fog mondani, ami rossz lesz. Majd egyszerre megfogta egy szülésznő és az orvos a kezemet, és közölték, hogy nincs szívhang. Sírtam, mert nem tudtam, mit csináljak. Sírtam, mert nem tudtam, mit érzek, csak azt, hogy ilyen nem történhet meg. Sírtam és kértem, hogy hadd legyen a férjemmel.

Közben bejött az osztály főorvosa és a jelenleg is legjobbnak számító nőgyógyász hozzám. A másik orvossal együtt hárman összenéztek és megkérdezték, hogy: és most mi lesz? Alig bírtam felfogni, mintha buborékban hallottam volna, vagy filmet néznék.

„És most meg kell szülni”

- hangzott el. Bejött a férjem, ahogy rám nézett nem kellett mondani semmit, már kintről hallotta, hogy sírok. Ő is sírt, nekem adtak nyugtatót, őt is próbálták vigasztalni, de mondanom sem kell, hogy nem sok sikerrel. Kimentünk a váróterembe beszélni, közben felvették az adataimat. Felhívtam anyát, akik akkor karanténban voltak, ezért már régóta nem találkoztunk. Tíz másodperces telefonbeszélgetés volt.

„Anya, elvesztettük…”

Majd anya elkezdett sírni és le kellett tennie. Vele is megtörtént ez. Szintén húszévesen, szintén kislánnyal. Neki teljesen más oka volt akkor, de ő tudta a fájdalmamat. Közben a férjemnek sorban csippant a telefonja, jöttek az értesítések a szülinapja miatt. Bementem a szobámba, amit kaptam, ott adtak egy injekciót, hogy ne hányjak, vérnyomáscsökkentőt, nyugtatót. A férjemnek haza kellett mennie, a nővérem jött be érte a kórházba. Innentől nekem kiesik minden.

Folyt. köv.

DM

Kapcsolódó cikkeink...

25 hetesen meghalt a kisfiam a hasamban

Egy kórteremben kellett megszülnöm halott kisbabámat

Méhen bekül meghalt a babám