Ez a mi történetünk, fájdalmunk. Karácsony előtt két héttel. Hétfő volt. A másfél éves kisfiam napok óta rosszul aludt, megint éjszakáztunk, így én is kivoltam. Egy jó dolog volt a napban, hogy végre mehettünk a 16 hetes ultrahang vizsgálatra. Vártam már nagyon, mint minden anyuka, mint minden szülő, én is kíváncsi voltam, talán megmondják, hogy kisfiú vagy kislány. Alig vártam, hogy induljunk a férjemmel. Jött is a férjem, akinek ugyancsak borzalmas napja volt, olyan igazi hétfő. Elindultunk, és olyankor már az ember kicsit boldogabb, hogy tudja, hogy látni fogja a kisbabáját. Időben be is hívtak, mint mindig, megvizsgált az orvos, mint mindig, és mondta, hogy feküdjek fel az asztalra, ultrahangon is megnézzük. Örültem, hogy végre, végre.
Fejem alatt a párna, a férjem mellettem, bámuljuk a monitort, és az orvos rákeni a zselét a hasamra. Hideg, de türelmetlen vagyok, így ezzel már nem is foglalkozom. És végre látjuk. Kis fej, gerinc, csigolyák, minden jól kivehető, kezei, lábai, de valami nem stimmel. A máskor mindig sokat beszélő orvosom, amiért hálás vagyok, mert mindent elmagyaráz, most csendben van, nem szól semmit, és harmadszorra húzza át a kis testén az ultrahangot. Érzem, elönt a félelem, és csak ez hangzik bennem, hogy kérlek ne, csak ne. Nincs erőm megszólani, nincs. A férjem mellettem, ilyenkor ő az erős, és kimondja a közös kérdésünket. Valami baj van? És elhangzik életem legszörnyebb mondata: Igen, nincs keringés, nincs szívverés.
A könnycsepp az arcomon lefolyva, éget, nem érzek mást, mint hogy menekülnék, érzem, látom, hogy a férjem is mellettem összetört, topog, mint aki futni készül. Az orvos kérdezget még párat, válaszolok, de már rendelőn kívül szeretnék lenni. A férjem szeretne megölelni, de nem engedem. Tudom, hogy ha most megölel, összeomlok. Öltözés közben kérdezzük, hogy most mi a teendő, mit kell tenni, de nem értem. Mi történik? Mi ez? Nekem volt egy kisbabám, akinek néztünk kiságyat, terveztük, mit veszünk, nevén gondolkodtunk, és most arról beszélünk, hogy minél előbb ki kell szedni? Hálás vagyok a férjemnek, hogy ilyenkor is tud döntéseket hozni, ráhagyok mindent. Mintha nem is lennék ott. Már egy másik világban vagyok. Gyors megbeszélés, és szinte futunk ki. És a rendelő előtt megölel, és végem van. Elveszítettük, meghalt. Hogy lehet ez? Miért van ez? Ki érti? Felfordult a világ? Mi lesz most? Mi lesz az életünkkel? Hogy kell ezt folytatni?
Túl vagyunk a kórházon, ürességet érzek. Egy pici lélek már nincs. Elment. Nincs meg a jövőnk, elveszett. Nem tudom, hogy kell ezt folytatni. És már én is egy csoport tagja vagyok, bár nem akartam. Az a csoporté, aki minden évben meggyászolja a gyermeke elvesztését.
Szonja
