Emlékszem arra a napra, amikor idén, 43 évesen az erkélyen álltam és hullottak a könnyeim a balkonláda virágföldjébe. Ezek a gondolatok jártak az eszemben:
Rendkívül fiatalon lettem anya, majd két- és háromgyermekes anya, a gyerekeimről szólt az egész életem.
Nem, ez nem volt áldozat részemről, minden percét élveztem, ez volt az egyetlen dolog, amit teljes szívemből szerettem csinálni életemben. Elolvastam Csernus Imre: A nő című könyvét, amiben az állt, hogy a jó nő az élet minden területén megpróbálja kihozni magából a legjobbat, vagyis az élet minden területén jó nő. Onnantól kezdve roppant nagy tisztelettel néztem azokra a nőkre, akiknek ez sikerült. Egyszerre voltak jó feleségek, anyák, háziasszonyok, mindamellett karriert építettek és bombázóan néztek ki. Azért ilyenből elég kevés van, de akad.
Én nem tartoztam közéjük. Nem voltam jó feleség és nem is akartam az lenni. Egy kapcsolatot inkább teherként éltem meg, feladatként. Boldogan voltam egyedülálló anyuka!
Nem építettem karriert, úgy gondoltam, hogy túl sok időt venne el, amit a gyerekeimmel tölthetnék.
Mindezek mellett pocsék háziasszony is vagyok, általában mindenkinek előre be kellett hozzánk jelentkeznie, hogy addigra a lakás emberien nézzen ki.
Mindvégig egy dologra koncentráltam, a gyerekeimre, hogy boldog gyerekkoruk, majd sikeres, boldog és gondtalan felnőtt életük legyen. Csodálatos időszak volt! A margitszigeti bringóhintózások, az állatkerti séták, a mindennapos játszóterek, a meseolvasások, az együtt tanulás és még megannyi felejthetetlen élmény!
Aztán azon vettem észre magam, hogy mind felnőttek, és életem egyetlen tervét 43 éves koromra megvalósítottam. Mindhárom gyermekem felsőfokú végzettséggel rendelkezik, nyelveket beszél, gyönyörűen boldogulnak az életben (immáron nélkülem is).
Akkor folytak a könnyeim és úgy éreztem, hogy mindennek vége. Hogy mikor hazajövök majd, nem vár otthon senki, senki, akinek főzhetnék, vagy megkérdezhetném, hogy „mi volt ma a suliban?” Nincs több farsangi jelmezkészítés és szülői értekezlet, iskolai kirándulások, bizonyítványosztások... Nem marad semmi, amik eddig az életemet jelentették.
Egy hónapon át szinte minden nap sírtam. Gyengének, fáradtnak és depressziósnak éreztem magamat. Még sosem voltam ilyen erőtlen és gyenge. Aztán úgy döntöttem, hogy írok még egy könyvet „Idén meghalok” címmel, utána véget vetek az életemnek. Minden motivációm elfogyott...
Februárban megünnepeltük a nagylányom 23. születésnapját, és amikor a naptárra néztem, akkor esett le, hogy nekem nem jött meg a menstruációm, amikor kellett volna. Elrohantam tesztért, ami pozitív lett! Mondtam a lányomnak, hogy van még egy szülinapi ajándék, és átnyújtottam neki a tesztet. Egy kistestvér! Akkor végre újra rettenetesen boldognak éreztem magam! Megértettem, mi volt ez a rengeteg sírás az elmúlt pár hétben.
Erre abszolút nem számítottam. A drága kicsi kincsem egy alkalmi kapcsolatban fogant meg, ami után bevettem egy esemény utáni tablettát. De ő annak ellenére megmaradt, és hál'Istennek makk egészséges, most 13 hetes a pocakomban.
Tudom, hogy rengetegen elítélnek azért, amiért én nem úgy élem az életemet, ahogy szokás. Hogy az első három gyerekemet túl fiatalon, a negyediket meg túl idősen hozom majd világra, ráadásul valószínűleg apa nélkül. Tudom, hogy sokan azt gondolják, vagy mondják is, hogy nem vagyok normális. De soha életemben ilyen boldog még nem voltam és a kicsi kincsem is az lesz! A könyvemnek meg majd más címet kell adnom, mert „Idén nem halok meg mégsem” és még az elkövetkező 20 évben sem.
Csakanya
Olvass még anyaság témában!
Próbálok jó anya lenni, de nem megy
Anya megint ordít
Belebukok az anyaságba?
Elég az önsajnálatból! Jó anya vagyok!
Miért nem készítenek fel az anyaságra?
