A Waldorf iskola bizonyos szempontból olyan, mint bármelyik másik, bizonyos szempontból nagyon más, viszont egymástól is erősen tudnak különbözni ezek az intézmények. Itt sem szentek se a gyerekek, se a szülők, se a pedagógusok, előfordulnak ugyanazok a kisszerűségek, előítéletességek, szűklátókörűségek, butaságok, mint bármelyik emberi közösségben. Vannak „waldorfosabb” meg rugalmasabb iskolák, itt is akadnak rossz tanárok, kezelhetetlen gyerekek vagy éppen borzasztó szülők. Ami talán az általános, hogy itt a legtöbb család azért van, mert magáénak érzi a szellemiséget, az átlagnál sokkal jobban odafigyel a gyerekeire, szubjektíve pedig többségben nagyon jó fejek.
A rengeteg közös munka és miegyéb igazi közösséget kovácsol ezekből a családokból, és az egymásnak segítés is természetes a mindennapokban, ami nagyon meg tudja könnyíteni az ember életét. A pedagógusok pedig nem elérhetetlen magasságban ücsörögve intézik szózatukat a köznépnek, hanem elmagyarázzák, mit miért tesznek/kérnek, bármikor és bármennyit lehet velük beszélni a gyerekről, és ami a legfontosabb: a többség szívét-lelkét beleteszi a tanításba és a gyereket látja mindig maga előtt.
Persze ez sem mindenkinek való. Minden lelkesedés ellenére van olyan, hogy egy gyereknek nem jön be ez a fajta oktatás (vagy egy idő után más jellegű terhelésre vágyik), vagy pedagógussal van probléma vagy össze nem illés, esetleg az osztályközösséggel támadnak súlyos problémák. Az is tény, hogy ha cél a Waldorfon kívüli továbbtanulás, akkor időben el kell kezdeni készülni a felvételire, és érdemes a „hol tart a gyerek” kérdést komolyan venni és rendszeresen konzultálni a tanárokkal, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések.
Irreális elvárásokat támasztani tehát nem érdemes, és hatalmas kudarcként megélni se azt, ha a legnagyobb lelkesedés ellenére pár év múlva máshol folytatja a pályafutását a gyerek. Minden ellenkező látszattal szemben ugyanis a Waldorf nem szekta és nem csodaszer, amin kívül nincs élet.
Hogy mi a legjobb szülőként a Waldorfban? Hogy egyik gyerekemtől se hallottam még olyat, hogy „ma nem akarok suliba menni!”. Látni a kis mindennapi varázslatokat, amik felsőbb osztályban rettentően érdekes felfedeznivalókká válnak. Állni a közönség soraiban az előadásokon, az olimpián, a közös adventi éneklésen, a kórustalálkozón vagy az iskolai ünnepeken, érezni ahogy átjár és felemel a megmagyarázhatatlan varázslat, és igen: sírni, mint a záporeső. Látni, ahogy a zárkózott gyerekem kinyílik, boldogan játszik a színpadon, és elképesztő tudásszomjjal veti rá magát a világra. Tudni, hogy napközben jó helyen van, ahol szeretik, jól érzi magát, és ahol fontos része a világnak. És remélni, hogy boldog, teljes felnőtt lesz belőle, aki fontos része a világnak.
Borzlány
A sorozat további részeit itt olvashatod:
Kinek ajánlott és kinek nem való a Waldorf?
Se olvasóköny, se munkafüzet, se füzet: hogy tanul így a gyerek?
Az iskola ahol nem osztályoznak
