Mint már említettem, a művészeti tevékenység nagyon fontos része az iskolai életnek, és nem önmagáért, hanem azért, mert itt ugyanannyira fontos a gondolkodás, az érzelemvilág és az akarat fejlesztése, és a művészet az utóbbi kettőnek nagyon fontos eszköze. Már elsőtől sok az ének, zenélés, rajz, festés, kézimunka, stb. Minden évben legalább egyszer előad valamit az osztály, első egy-két évben főleg meséket játszanak el, később jönnek (az életkor szempontjából jelentős) bibliai történetek, kötelező olvasmányok színre vitele. Szülőként nagyon jó látni, ahogy az apró éneklő elsősökből felnőnek a komoly szöveget betanuló és átéléssel játszó kamaszok. Lámpaláz, szerepléstől visszahúzódás nemigen van, annyira természetes része ez az életüknek és annyira stresszmentesen készülnek fel, hogy a színpadon aztán látszik, hogy jól érzik magukat és lazán kezelik azt is, ha nem jut eszébe valakinek egy sor vagy éppen elejti, ami a kezében van.
Jegyek, osztályzás nincsen. Bizonyítvány van év végén, ami szöveges értékelés (mármint igazi, nem az állami intézményekben szöveges értékelésnek csúfolt karikázgatás a 3-4-5 fokú skálákon). Tudáspróbák is vannak (ezek felső tagozatban kezdődnek), amik tulajdonképpen dolgozatok, de jegyet nem kapnak rá a diákok. A hátránya ennek, hogy az 1-5-ig terjedő számok nagyon egyszerű mankót jelentenek (főleg a szülőnek), ezt elveszíteni hiányérzetet kelthet könnyen. Az előnye, hogy nincsenek időrabló viták a pontozásról és a jegyekről, átlagszámítás módjáról stb, a visszajelzést így is, úgy is megkapja a gyerek és elég pontos képe van mindenkinek így is arról, hogy ki miben hogyan teljesít.
Az egész koncepciónak központi eleme az „életkornak megfelelő” dolgokkal való találkozás iskolában és azon kívül is. Ennek vannak egészen szerteágazó következményei is. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Egyrészt az, hogy kérik a minél teljesebb képernyőmentességet az első években (mert a módszer a belső képalkotásra épít, és ha a külső képek özöne ezt a képességet elnyomja, a módszer nem fog működni, a gyerek viszont nem tud tanulni és unatkozni fog). Másrészt tevékenységekben, művészeti alkotások „fogyasztásában” is fontos, hogy a megfelelő életkorban találkozzanak a gyerekek bizonyos könyvekkel, színművekkel, történetekkel, játékokkal stb, mert ha túl korán találkozik vele a gyerek, egyrészt eséllyel nem tudná megfelelően felfogni, átérezni, beépíteni, másrészt pedig a túl korai találkozás megfosztja a gyereket attól az élménytől, amit az időben való találkozás adna neki.
Például, ha egy 12 éves kislány szereti a szerelmi történeteket, és elviszik egy Rómeó és Júlia előadásra, tetszeni fog neki bizonyára, de így, amikor 9. osztályban találkozik vele majd, nem kapja meg azt az mély katarzist, amit kaphatott volna, ha vár az élménnyel. Ugyanez a helyzet a sporttal, testneveléssel is. (Egyébként remek szemléltető ábra van, igaz angolul, ezen a helyen a waldorfos tanrendről a sportot is beleértve.)
Az első években a tesiórán főleg mozgásos játékok, különböző fogójátékok mennek, és kérik, hogy az első két osztályban max. úszni járjon a gyerek suli után. Harmadiktól már lehet járni külön sportra, de fontos, hogy gyerekbarát legyen, versenyeztetés és stressz nélkül. Ötödik osztálytól már feléled a gyerekekben a komolyabb versenyszellem, az ókori Görögországról való tanulás mellé ekkor jön be a klasszikus olimpiai versenyszámok gyakorlása, és az ötödik év végére szervezik az országos Waldorf olimpiát, ahol minden waldorfos ötödikes összegyűlik pár napra, hogy korhű öltözetben és nagy ünnepélyességgel megmérkőzzenek egymással ezekben a versenyszámokban.
Folyt. köv.
Borzlány
A sorozat további részeit itt olvashatod:
Kinek ajánlott és kinek nem való a Waldorf?
Se olvasóköny, se munkafüzet, se füzet: hogy tanul így a gyerek?
