Az előző posztomat ott fejeztem be, hogy vasárnap éjszaka 22:30-kor elfolyt a magzatvizem, a csobogásra a férjem fel is ébredt, amin kissé csodálkoztam, mert egyébként olyan jó alvó, hogy akár az ágyat is kilophatnák alóla. Szerencsére a magzatvíz tiszta volt. Én még lezuhanyoztam, felöltöztünk, kivittük a pakkot az autóba és elindultunk a kórházba.
Útközben értesítettem az orvosomat, aki kérdezte vannak-e már fájásaim, de nem voltak. Az utak szinte kihaltak voltak, így hamar beértünk a kórházba, felvették az adataimat, csináltak egy ctg-t, átöltöztem, és megvizsgált az ügyeletes doki. Két centiméterre volt nyitva ekkor a méhszáj. Felkísértek a szülőszobára, a szülésznő rám rakta a ctg-t, majd a férjem is csatlakozott hozzám. Fájásaim továbbra sem voltak, vagyis néha éreztem enyhe összehúzódásokat, viszont a gép rendszeres méhtevékenységet mutatott.
A szülésznő időnként ránk nézett, mondta, hogy pihenjek, aludjak, amíg nincsenek fájások, én viszont nem tudtam már aludni. Reggel 7 óráig vártunk, még mindig csak azokat az enyhe, rendszertelen összehúzódásokat éreztem, így bekötötték az oxitocint. Féltem, hogy majd az oxi hirtelen erős fájásokat fog okozni, de esetemben nem így történt. Jött egy doktornő is vizsgálni, ha jól emlékszem 3-4 cm volt a méhszáj.
Közben a szülésznőknél műszakváltás volt, egy nagyon aranyos fiatal szülésznő került hozzám, teljesen meg voltam vele elégedve. Hozott nekem labdát, és mondta, ha szeretnék zuhanyozni, kádba ülni vagy bármi, szóljak nyugodtan. Ennek nagyon megörültem, mert szerettem volna kádban vajúdni, azonban még nem éltem a lehetőséggel. Már lecsepegett több mint a fele az oxitocinnak, viszont én még mindig szinte semmit nem éreztem.
Dél körül érkezett meg az orvosom, megvizsgált, továbbra is csak 4 centinél jártunk és nem voltak rendes fájásaim, a babával minden rendben volt, így javasolta, használjuk a kádat, majd átsétáltunk az alternatív szülőszobába. A szülésznő hozott illóolajat is. Innentől felgyorsultak az események. Beültem a kádba, az oxitocin csepegett tovább, és szépen lassan, rendszeresen kezdtek jönni az egyre erősebb fájások. Szuper volt a kádban vajúdni, imádtam, a fájások között még kedélyesen beszélgettünk a férjemmel. Fájások alatt próbáltam lazítani, mélyen, hosszan lélegezni és a babámra koncentrálni.
Délután 2 órakor jött újra a dokim, megvizsgált, 6-7 cm-re volt nyitva a méhszáj, és bekötöttek egy újabb adag oxitocint. Ezután még néhány órát töltöttem a kádban, aztán kiszálltam, már nem esett jól, nagyon melegem lett a víztől. Visszasétáltunk a sima szülőszobára, ekkor már nagyon fájt, egyre nehezebben bírtam, lassan elérkeztem a mélyponthoz is, amikor sírva mondtam, nem bírom tovább. A szülésznő próbált segíteni, biztatni.
Szerencsére sikerült hamar átlendülnöm a mélyponton, tudatosítottam magamban, hogy a fájdalomnak csak akkor lesz vége, ha a baba kibújik, szóval nem adhatom fel, muszáj folytatnom. Fekve és ülve elviselhetetlenek voltak a fájások, már nem is igazán a hasam fájt, hanem a derekam akart leszakadni. Az ágy mellé raktunk egy széket, mert már olyan fáradt voltam, hogy nem bírtam állni, a fájások között a széken aludtam a férjemnek támaszkodva, mikor jött a fájás, felpattantam és előre dőltem az ágyra, a férjem a derekamat simogatta közben.
Ismét jött a dokim vizsgálni, visítottam a fájdalomtól közben, kérdezte, nincs-e nyomási ingerem, mert ő úgy érzi, elérkeztünk a kitoláshoz. Nem kellett még nyomnom, csak ilyen feszítő érzést éreztem, ezért még egy kis időre visszatértem a székhez, majd egyszer csak jöttek a tolófájások, mondtam a férjemnek, hívja a dokit. A doki és a szülésznő is bejött, átalakították az ágyat és nyomhattam.
Nagyon fáradt és kimerült voltam már, a szememet sem bírtam nyitva tartani, csak bólogattam, beszélni sem volt erőm, a férjem tartotta az egyik lábamat, a szülésznő a másikat. Én arra koncentráltam, amit a dokim mondott, és nyomtam, ahogy bírtam. Az elején csak minden harmadik fájásnál kellett nyomnom, a többit elsóhajtoztam, az időérzékem megszűnt, de nekem nem tűnt nagyon hosszúnak a kitolási szak. Amikor már majdnem kint volt a feje a babámnak, az orvosom odatette a kezemet, így megsimogathattam a kis puha buksiját.
A következő nyomásra kint volt a feje, végül már csak egyet kellett nyomnom, és 17:45-kor megszületett a kislányunk egészségesen, 3450 grammal és 51 centiméterrel. Volt gátmetszésem, amit éreztem ugyan, de nem fájt, az utolsó nyomásnál, amikor kibújt a kislányunk, szakadtam is, és a hüvelyem is repedt. A babát a hasamra rakták, a férjem elvágta a köldökzsinórt, majd a babát elvitték mérni, apukája ment vele. A doki összevarrta a sebeimet, ami fájt egy picit, de folyamatosan kaptam az érzéstelenítőt, aztán a férjem visszatért a kislányunkkal. Sikerült mellre tenni a babát, majd letelt a két óra, mondták, menjek el pisilni, aztán mehetek az osztályra.
A vécéig még el tudtam menni, leültem rá és elájultam. Lelocsolták az arcomat vízzel, majd arra eszméltem, hogy tolószékben ülök. Visszatoltak a szülőszobába, kaptam katétert, vért vettek, és az éjszakát ott töltöttem, az osztályra csak másnap délelőtt kerültem át. A véreredményem jó volt, csak a kimerültség miatt ájultam el, az volt a baj, hogy éjszaka nem aludtam, a vajúdás alatt pedig csak szőlőcukrot ettem. Másnap már jól voltam, fokozatosan visszatért az erőm is.
A szüléstől, a fájdalomtól nem féltem, inkább attól, hogy a babának esik valami baja, és attól, hogy a szülés alatt szerzett sérüléseim maradandó vagy hosszútávú problémát okoznak majd. Szerencsére egyik félelmem sem igazolódott be, a sebeim szépen és gyorsan gyógyultak, minden olyan, mint szülés előtt volt.
Nekem sokat jelentett a férjem jelenléte, bár ő sokáig vacillált, bejöjjön-e, végül nem bánta meg, hogy ott volt, azt mondta, kár lett volna kihagyni. Első kislányunk születése mindkettőnk számára pozitív élmény volt.
Nyunyuné
Többen elájultak szülés alatt, olvass még!
Két doki passzírozta a hasam, elájultam a kitoláskor
Elájultam szülés után, öt napot voltunk kórházban
Háromszor kerültem az ájulás szélére a szülés alatt
