Mivel 2016 óta vagyok a Bezzeganya olvasója, és idén megszületett az első kislányunk, szeretném veletek megosztani a történetünket.
A férjemmel fiatalon kezdtünk el járni, én 16 éves voltam, ő 19, mikor megismerkedtünk. Az idő telt, a szerelmünk erősödött, mindketten megvalósítottuk a terveinket, a férjem olyan munkát végez, amit mindig is szeretett volna, én egyetemre jártam. Tavaly, mikor végzős voltam, megkérte a kezemet, majd októberben összeházasodtunk.
Mindketten fiatalon, 30 éves korunk előtt szerettünk volna szülővé válni, így az esküvő után nem „védekeztünk” tovább. Meglepetésünkre decemberben kétcsíkos lett a terhességi teszt. Ez azért volt nagy meglepetés, mert már évek óta megszakítással „védekeztünk” (már akkor sem lett volna gond, ha teherbe esem) és mint tudjuk, ez közel sem jelent 100 százalékos biztonságot, és mégsem lettem terhes, így kicsit féltünk, hogy nehezen fog jönni a baba.
Az első trimeszter gyorsan, boldogságban telt egészen a 12. heti genetikai ultrahangig. Egyszer sem hánytam, csak émelyegtem és csökkent az étvágyam, még fogytam is 2 kilót. Kicsit fáradtabb voltam, és rengeteg almát ettem, az édességet, csokit viszont egyáltalán nem kívántam, ami furcsa volt, mert a második nevem akár Gombóc Artúr is lehetne. Aztán elérkezett a 12. hét.
Kombinált tesztet akartunk csináltatni, ezért kértem időpontot ahhoz a genetikus doktor úrhoz, akit a nőgyógyászom ajánlott. Először a vért vették le, majd következett az ultrahang. A doktor úr nézi a babát, diktálja az értékeket, végül elérkeztünk a tarkóredőhöz. Doki hümmög, majd közli, hogy vastagabb, határérték felett van a tarkóredő vastagsága (3,5 mm). Bezzeganya-olvasóként tudtam, ez nem jelent jót.
Anyukám (ő kísért el a vizsgálatra) kérdezte a dokitól, az mit jelent. Doki közölte, szerinte biztos, hogy Down-szindrómás a baba, a vért meg sem vizsgáltatta, szólt, hogy dobják ki. Teljesen összetörve jöttünk ki a rendelőből, borzasztó érzés volt, ugyanakkor nem tudtam belenyugodni, hiszen ez csak egy orvos véleménye volt, ráadásul tudtam, hogy ezt egy ultrahang alapján nem lehet 100 százalékosan kijelenteni. Másnap már a genetikai szakrendelésen ültünk. Az ottani dolgozók nagyon kedvesek voltak, azt mondták, a leleteim alapján 5 százalék az esélye annak, hogy beteg a babánk, de biztosat csak a méhlepény mintavétel után tudnak mondani.
Tudtam, hogy a biopszia vetélési kockázattal jár, viszont úgy éreztük a férjemmel, muszáj tudnunk biztosra, hogy mi van a babánkkal. A beavatkozást még ott, akkor elvégezték. Nem volt kellemes, sőt, eléggé fájt, alig bírtam elvánszorogni utána az autóhoz. Itthon szigorú ágynyugalom következett, tényleg csak akkor keltem fel, ha vécére vagy fürödni mentem.
Egy hét múlva kellett visszamennünk, az idő lassan telt, de én nyugtattam mindenkit, mert egyszerűen éreztem, tudtam, ez a baba nem beteg. A megérzésem bejött, megtudtuk, egy egészséges kislány lakik a pocakomban. Nagyon boldogok voltunk. A levett mintát még hosszabban is vizsgálták, tenyésztették, az eredmény szintén negatív lett. A genetikára még néhány alkalommal vissza kellett mennünk, szívultrahangot is csináltak a babának, szerencsére később minden rendben volt vele, nem láttak eltérést. Illetve csak egyet, mint kiderült, a köldökzsinórban csak egy ér volt a babának, azt mondták, ez gyakori rendellenesség, ha szépen, korának megfelelően növekszik a pici, nem okoz problémát.
A terhességem további része eseménytelenül telt, elkerült a nagymértékű vizesedés, a gyomorégés, a derék- és hátfájdalom. Az alvással voltak gondjaim, az előtejem már a második trimeszterben folyni kezdett, valamint a székrekedés nehezítette meg a napjaimat. Volt néhány hét, amikor szörnyű csípőfájdalom gyötört éjszakánként, szerencsére egy idő után elmúlt. A pocakom hatalmas volt, nehezen mozogtam tőle, a babára is azt mondták, elég nagy, 3200 grammnak mérték a 37. héten.
Augusztus 19-re voltam kiírva, anya és anyósom is azt jósolta, hamarabb fog megszületni a kicsi lány. Eljött a 19-e, a szülésnek semmi jele nem volt, nem éreztem semmit, néhány kósza jóslófájást leszámítva. Már nagyon vártuk, hogy végre láthassuk a kislányunkat, ezért minden nap elmondtam neki, már igazán elindulhatna kifelé, viszont jó lenne, ha akkor jönne, amikor apa is itthon van (munkájából adódóan nincs minden hétköznap itthon), hogy ott tudjon lenni velünk.
Mivel 19-én betöltöttem a 40. terhességi hetet, naponta kellett mennem a kórházba ctg-re, a doktornőm pedig kétnaponta csinált ultrahangot és ellenőrizte a méhszáj állapotát. 21-én távozott a nyákdugó, és minden nap voltak jóslófájásaim. Vasárnap, 23-án, reggel mentünk a kórházba, a doktornő vizsgált, azt mondta, a baba még mindig jól érzi magát bent, nem akar kijönni.
A hazavezető úton éreztem, hogy fájdogál a derekam, de nem volt benne rendszer vagy ilyesmi, csak enyhén, folyamatosan fájt, és nem is múlt el. Lefeküdtünk aludni, nekem viszont nem jött álom a szememre, pisilnem kellett, ránéztem az órára, 22:30, felálltam az ágyról és, mint a Niagara, csobogott a padlóra a magzatvíz, még a férjem is felébredt rá…
Folyt. köv.
Nyunyuné
Ez is érdekelhet...
Csak a szülés után derült ki, hogy a fiam Down-szindrómás
Arra a kérdésemre, hogy a mai fejlett orvostudományban hogyan fordulhat elő ilyen, csak annyit válaszolt, hogy éves szinten 0,3 vagy 0,03 százalék (nem emlékszem pontosan…) hibázási esélyük van, és mi pont beleestünk ebbe! (Ezt dolgozzák fel a kedves szülők!)
Tovább>>>
