Már jó pár héttel ezelőtt elkezdődött. Jöttek a jelek. Egy beszakadt köröm. Majd még egy. Majd az összes. Csokis keksz, utána egy kis ropi, majd megint csoki, majd megint valami sós... azaz az ismerős zabálási spirál, majd fél órával később a rosszullét miatti mozdulatlan plafonbámulás, másnap migrén egy kis refluxszal megspékelve. Meg a lelkiismeretfurdalás. Meg a düh, hogy már megint gyenge voltam. Régi barátaim. Nem jó barátaim, de semmiképpen sem ismeretlenek. Rengeteg mindent tudok róluk. Imádják a káoszt, a bizonytalanságot, a labilitást, a félelmet, a szorongást. Most ezekből bőven van. Bennem is, körülöttem is, mindenhol.
Ezért nem is csodálkoztam rajta, hogy jöttek. A meglepő pont az volt, hogy mennyire nem érdekelt, hogy itt vannak. Elfogadtam a jelenlétüket. Elkezdtem velük együtt élni… újra. Közben kidolgoztam egy túlélési stratégiát. Semmibe nem gondolok bele. Lett egy képzeletbeli szekrényem és oda zártam az összes szart, digitális oktatás, home office, járvány, önkéntes karantén, gazdasági válság, kijárási korlátozás, minden azonnal ment a szekrénybe. A titok csak annyi volt, hogy nagyon gyorsan kellett az új dolgokra rácsukni az ajtót, és persze tilos volt leltározni. Csak arra nem gondoltam, hogy ez a képzeletbeli szekrény sem bír el végtelen mennyiségű fost. Egyre nehezebb lett becsukni, egyre gyorsabbnak kellett lenni.
Múlt hét péntekig tudtam gyorsabb lenni. Pontosabban én próbálkoztam volna tovább is, úgy pár évre terveztem, de persze én csak tervezek.
Így azon a bizonyos pénteki napon, amikor éppen teljes gőzzel igyekeztem beszuszakolni egy újabb negatív eseményt, váratlanul a nyakamba dőlt a szekrény teljes tartalma és nyomban a padlóra küldött. Az a klasszikus jelenet játszódott le, amikor ülsz a földön, és két méter magasról hullanak rád a dolgok és csak hullanak és hullanak. Némelyik eltalál és messzire pattan rólad, némelyik eltalál és a közeledben marad, de a legtöbb rád zuhan és gyakorlatilag betemet.
Teljesen magamba roskadtam. Túl sok volt. Túl szomorú. Túl felfoghatatlan. Túl feldolgozhatatlan.
Túl…ságosan sajnáltam magam. És ez felbosszantott. Elvégre egészséges az egész család, van kajánk, van munkánk, a gyerekek jól veszik a sulit, elfogadták az önkéntes karantént. Mi a szarért sajnálom magam?! Igen, ez egy nehéz helyzet. Igen, ez egy kritikus helyzet, de semmi olyan nem történt, ami indokolná, hogy a béka segge alá kerüljek. Még… mondta egy halk hang. De ezt elnyomtam, mert nem jó irány és úgyis van hely a szekrényben. Meg az sem jó irány, jutott még hirtelen eszembe, hogy amiatt legyen lelkiismeretfurdalásom, hogy az összes rossz ellenére megtalálom a szépet ezekben a napokban is. Mert jó dolog, hogy többet tudok beszélgetni a gyerekekkel, mert imádom nézni, ahogyan alakulnak a növények a kertben, mert egy nagyon jó könyvet olvasok, mert örülök, hogy nem töltök naponta két értékes órát utazással, mert végre tudok napi 7-8 órát aludni.
Miután a földön ülve ezt így megbeszéltem magammal, el is határoztam, hogy a következő dolog, amiben megtalálom a szépet, az egy bögre kávé lesz, amivel kiülök a teraszra, hiszen gyönyörűen süt a nap, viszem a könyvem is, és nyugiban olvasgatok pár órát VAGY - kiabált a fülembe egy másik hang – most hogy végre valahára összekaptad magad, elkezdheted a tavaszi nagytakarítást és lomtalanítást, ha már úgyis itthon vagy!
Bámulatos gyorsasággal tudtam újrahasznosítani a szekrényt!
Viki
KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK:
Digitális oktatás - egyest kapott a gyerekem tesiből
Te sem tudod tanítani a gyereked? Nem a te hibád!
Vagy a vírus csap agyon, vagy én a gyerekeimet
Maradj otthon, nézzé' tévét! Vagy olvass!
Home office: ha ovisod van, megszívtad
Koronavírus: Ne a félelmet mutasd a gyermekednek
KORONAVÍRUS CIKKEK EGY HELYEN ITT>>>
