Előzmények ITT.

Teltek-múltak a hetek, végül elérkezett a kiírás dátuma, majd el is múlt pár nappal. Húsvét hétvégéjén, nagyszombaton este a férjem arra ért haza, hogy feltűnően rossz kedvem van, nincs türelmem se Julihoz, se hozzá, közöltem, hogy én most fogom a kocsikulcsot, a telefont, és elmegyek moziba. Annyit kért, hogy ha már úgyis az Allee-ba megyek, utána vigyek már haza egy liter friss tejet is.

Akkor a szakmám előtt tisztelegve és utókor kedvéért állítsunk itt is emléket annak, hogy épp a Halálos iramban 8-at vetítették abban az időpontban (nem egy Wall Street farkasa, mint amit Juli születésekor néztünk, de hát istenem, második gyerek, mint mondottam volt, neki filmből is csak a silányabb verzió jut), a jegy kiváltása után pedig még volt bő 7 percem a kezdésig, hogy lerohanjak három emeletnyi mozgólépcsőn a hülye tejért a boltba, aztán felcaplassak három emeletnyit a moziig. Alig bírtam kivárni, hogy vége legyen a filmnek, és nem azért, mert annyira rettenetes volt, hanem mert azt hittem, ott menten pisilek be. A mosdóig – ahol a tesztet csináltam nyolc és fél hónappal korábban – már a klasszikus pingvinjárással totyogtam el meg-megállva néha, mert olyan érzésem volt, mintha a gyerek készülne kiesni. Én naiv! Véletlenül se kapcsoltam volna össze a lépcsőzést a magzat leereszkedésével a medencémbe.

Mire hazaértem, a többiek már aludtak, reggel 8 körül keltünk. Húsvét vasárnapja volt, a dokim és a szülésznőm aznap ügyeletesek voltak, délre volt időpontom ctg-re, de gyanúsan görcsölgettem. Heherészve hívtam telefonon Zsuzsit fél 9 tájban, hogy szerintem én nem ctg-re, hanem szülni megyek inkább, ám kicsit tamáskodva mondta, hogy a hangom alapján elsietem a dolgokat, nyugodjak le, délre várnak. Azért megkérdeztem, hogy egyébként mikor szokás kórházba menni, ha fájásokkal indul a dolog? Válasza szerint szabályos ötpercesekkel. Legyen.

Beültem a zuhany alá, ezúttal próbáltam nem sírni, letöltöttem gyorsan egy fájásszámláló alkalmazást, és oda sem nézve nyomogattam a gombot az összehúzódások alatt. Kábé a tizedik után ránéztem a kijelzőre, ami tökéletesen szabályos, közel egy perc hosszú, 2-3 perces időközönként jelentkező fájásokat mutatott. Hű, ennek a fele sem tréfa, gondoltam, és kértem a férjemet, hogy hívja anyámat Julira vigyázni, amíg én felöltözöm, aztán mehetünk a kórházba.

Eddigre már beszélni sem esett jól, mikor jöttek a fájások, ennek ellenére anyám, ahelyett, hogy azonnal indult volna, még vagy ezer teljesen felesleges kérdést szeretett volna feltenni telefonon keresztül. Ő ilyen, extrém körülményes és hiperkontrollos, nem feltétlenül érti meg, hogy egy aktív vajúdási szakban lévő szülő nőt nem szerencsés fájás közben olyan kérdésekkel zaklatni, hogy van-e náluk otthon 20%-os tejföl, mert ha nincs, akkor még be kell ugrani a boltba érte. Szerencsére végül csak meggyőzhető volt, hogy nincs idő a húsvéti menün variálni, így az érkezése után fél perccel már úton is voltunk a kórházba.

11 órára értünk oda, a parkolótól a főbejáratig sétálva két fájásra is meg kellett állnom, de a földszinti sürgősségin jófejek voltak, látták, mi a helyzet, úgyhogy márt toltak is alám egy kerekesszéket, hogy a férjem azzal furikázhasson fel az emeletre. A liftből kiszállva a szülésznőm gurított tovább a szülőszobába, ahol egy villámgyors méhszájvizsgálat után (teljesen kitágultam, hurrá) engedte is a vizet a kádba.

A következő 30 percet még intenzív, de közel sem olyan erős fájásokkal töltöttem, mint az első szülésemnél. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy úristen, hát hol van még a vége, ha ez „csak” ennyire fáj, és még el kell jutni odáig, mint annak idején? Teljes elképedéssel kaptam fel a fejem és meredtem a sarokban várakozó Zsuzsira, amikor megérkeztek a tolófájások, mert szinte hihetetlennek tűnt, hogy ezek már azok lennének.

A férjemmel szemben ülve (ő a kádon kívül, én belül, arccal kifelé nézve), belé kapaszkodva három vagy négy nyomással sikerült megszülni Cilit, akiről utólag megtudtam, hogy burokban érkezett, Zsuzsi csípte el, mikor már kint volt a feje. A kórházba érkezés és a születés között mindössze negyven perc telt el.

Azóta sem tudok napirendre térni afelett, micsoda különbség lehet két szülés és a fájdalom mértéke között, ha burokrepesztés után a baba csontos koponyája tágítja a méhszájat, illetve ha a puha, vízzel teli burok teszi ugyanezt. Csakúgy, mint azon, mennyire más, ha egy szülés magától indul be és a vajúdás javarészt otthon zajlik, miközben egy percre sem kell nélkülöznöm a számomra fontos hozzátartozó jelenlétét.

Rendkívül hálás vagyok a sorsnak ezért az élményért, bár „gyógyulást” nem kaptam tőle, de szuper, hogy lett egy olyan szülésem is, amire maradéktalanul jó élményekkel tudok visszagondolni.

Azért, hogy ne legyen olyan egyszerű, a lepény egy része bent maradt, illetve kisebb repedésem is lett (hiába, a gátam nem lett kevésbé feszes), ezért varrásra és betapintásra is szükség lett volna.

A szimpatikus doki, akire az utolsó pillanatban váltottam, és csak feltételesen tudott vállalni mindent, de tényleg mindent megtett, ami emberileg csak lehetséges, hogy lelket öntsön belém, és sikerüljön valahogy túlesni a beavatkozáson. Szégyellem, de sajnos mikor a helyi érzéstelenítésre került volna a sor, pánikrohamot kaptam a kezelőágyon. Erre mit csinált a doki? Megsimogatta a kezemet, megígérte, hogy semmi olyat nem fog tenni, ami nekem rossz lenne, és megkért, hogy próbáljak meg énekelni(!), mert nemrég olvasta, hogy éneklés közben az agy félelemközpontja kikapcsol, mivel ugyanaz a terület működteti. (Vagy valami ilyesmi, nem vagyok brit tudós, de értitek. Aranyos volt.) Mivel a pánikrohamon sajnos nem segít az éneklés, hamar belátta, hogy itt súlyosabb gondok vannak, ezért miután pár mondatban megbeszéltük, hogy érdemes lenne a későbbiekben majd egy szakembert, pszichológust, perinatális tanácsadót, dúlát, akárkit felkeresnem, ő most bevisz engem a műtőbe és szépen elaltat.

Na, ez volt az a helyzet, amikor nem volt kérdés, hogy beavatkozásra van szükség, hiszen a vérzés nem állt el, a méhem az idő előrehaladtával beödémásodott, az orvos pontosan azt tette, amit tennie kellett, közben mégis sikerült bennem az embert látnia, és úgy kezelnie, amit soha, de soha az életben nem fogok elfelejteni, és nem tudok eléggé hálás lenni neki. Egy bizonyos ponton még az a varázsmondat is elhangzott a szájából, hogy

„Ha az én feleségem feküdne itt, pontosan ugyanezt tenném...”

Azt hiszem, ezt hívják nagybetűs Empátiának.

Ezzel szeretném lezárni az eddigi szüléseim történetét, amik számomra együtt alkotnak egy kerek egészet. Köszönöm, hogy türelemmel végigolvastátok sok részletben, hosszabb időközökkel, a nyavalygósabb részeken nagyvonalúan átsiklottatok. Jó lezárás ez most nekem, jövő héttel pedig folytatom a hagyományos terhesnaplót, amikor is beszámolok, sikerült-e dűlőre jutni az orvosváltással kapcsolatban.

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:

13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>