Fejezet, melyben a hős sokat sír a zuhany alatt, de bízik benne, hogy aztán minden jól alakul
Napra pontosan az első, felemás érzéseket maga után hagyó szülésemet követően két évvel (remélem, az átlinkelés miatt nem találnak ide újabb trollok), a lányunk születésnapját ünnepelve éreztem úgy, hogy már nem a combjaim összeszorítása a legelső reakcióm, ha egy testvér gondolata merül fel valamelyik házastársi beszélgetésünkben.
Mivel az ovulációm is épp akkoriban volt esedékes, ráadásul két nappal később a legjobb barátnőm külföldi esküvőjére voltam hivatalos, még a szülinapi zsúr estéjén átültettük a gyakorlatba az elméleti tervezgetést, majd az esélytelenek nyugalmával vettem az irányt Szerbia felé. A lagzin nem egy šljivovica is lecsúszott, hiszen mint köztudott, a megfelelő mértékű alkoholbevitel akár a megtermékenyülést is segítheti. Egyetemi bulikban megesett lányok például szép számmal tudnának erről mesélni. Oké, tudom, nem mindegy a sorrend.
Lényeg a lényeg, hogy a férjem azóta is nagyon büszke magára, vagyis ránk, hogy kettőből kétszer csettintésre sikerült gyereket nemzeni. Technikailag eddigi próbálkozásaink során négyből négyszer, de hát ugye tudjuk, hogy a termékenység önmagában nem garantál törvényszerűen egészséges fejlődést is…
Emlékszem, a tesztet csak úgy kutyafuttában, a drogéria és a könyvesbolt között csináltam meg az Allée mosdójában (a helynek később még lesz szerepe), aminél találhattam volna exkluzívabb enteriőrt is az efféle dolgokhoz, de valójában nem számítottam rá, hogy pozitív lesz az eredmény, csak „rutinellenőrzésnek” szántam a várt ciklusom első napján. De bizony ott volt a két csík. Átküldtem egy fotót róla a férjemnek, és mentem tovább könyveket válogatni. Hiába, szegény gyerek, kellett neki másodiknak lenni.
A hetedik hét körül benyaltam valami embertelenül brutális emésztőrendszeri vírust, ami néhány óra leforgása alatt olyan állapotba juttatott, hogy nem teljesen érzékeltem a külvilágot. A mentősök kénytelenek voltak a saját hányásomban fekve kikérdezni, kaptam valami koktélt a fenekembe, amitől annyira össze tudtam szedni magam, hogy gyorsan lemosdjam magamról mocskot, és bevittek a kórházba. Ott elvégezték a szokásos teszteket, miközben lement az infúzió, de végül azt mondták, valami olyan vírus, amit ők nem tudnak vizsgálni, dönthetek, átvigyenek-e a Szent László fertőző osztályára, ahol van megfelelő felszerelés hozzá. Némi tanakodás és az orvossal való egyeztetés után arra jutottunk, hogy a magzatot aligha károsítja, ellenben annak a valószínűsége, hogy a Lászlóban összeszedek valami más kórságot, meglehetősen nagy, különben is gyerekkoromban már vendégeskedtem ott vérhassal, ami nem volt jó, szóval passzoltam, és másnap hazamentem.
Ez a kis közjáték éppen arra volt jó, hogy felébressze az anyai érzéseket és a féltést a születendő kicsi iránt. Végre leesett, hogy tényleg megint gyerekünk lesz, tényleg megint szülni fogok. Azt hiszem, az esélytelenek nyugalma, a sietős teszt, a hír ilyen puritán módon való közlése a férjemmel, aminek olvastán talán felszaladt páratok szemöldöke, mind azért volt, mert az agyam nem engedte tudatosítani azt, amitől közvetve folyamatosan rettegtem. Ettől kezdve minden reggel a zuhany alatt állva zokogtam görcsösen bele a fogkefébe, hogy „úristen, én erre képtelen vagyok még egyszer”.
Próbáltam meditálni, utánanéztem a hipnoszülésnek, gondolkoztam kórházváltáson, még a programozott császár is felmerült bennem, de a szorongásomat semmi nem oldotta. (A pszichológussal való ominózus beszélgetésem csak évekkel ezután történt, tehát ezekben a hónapokban még fogalmam sem volt, tulajdonképpen mi a franctól félek ennyire. Hiszen volt egy villámgyors, problémamentes szülésem, némi sérüléssel, amit elláttak, fájt, de kinek nem, mindenki ugyanezen megy át vagy durvábbon, hiszen ezzel jár. Pörgettem ugyanazokat a mantrákat, mint mindenki, aki próbál értelmet adni értelmetlen dolgoknak.)
A nőgyógyászom az a hölgy volt, akinek az első szülésem indulásakor ott kellett hagynia. Ezúttal nem volt tervben nyaralás, tudtam, hogy mellettem lesz és maximálisan bíztam benne, fejben valami mégsem klappolt. Aztán a nyolcadik hónap elején kiderült, hogy másik kórházba megy szüléseket vezetni. Történetesen abba, ahol tizenéves koromban kivették az egyik petefészkem, majd a húszas éveim elején volt egy megszakításom, és biztosan tudtam, hogy ilyen emlékekkel plusz az ismeretlen eredetű szorongással terhelten aztán biztos nem lenne egy laza menet ez a szülésem sem.
Közös megegyezés után gyors orvosváltás ugyanazon a rendelőn belül, ahol a hölgy is dolgozott, az új doki szimpatikus, de nem ígérte, hogy ott tud lenni, ha eljön az ideje. Semmi baj, megértettem, ismerős már valahonnan a sztori, de bíztam abban, hogy a végén minden jól alakul. Nem tehettem mást…
(Folytatása következik…)
szinvaltoszemulany
A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
