Túl voltunk két problémamentes terhességen, és két viszonylag gyors szülésen (2012, 2015). A második szülés annyira nem hagyott bennem negatív élményeket, hogy már nagyon hamar készen álltam egy újabb babára. A természet, na, meg a szoptatás azonban úgy gondolta, jobb lesz azért várni. A kétcsíkos tesztre 2017 szeptemberéig kellett várni. Az első nőgyógyászati vizsgálatra (a jól megszokott orvosomnál) október 4-én került sor. Ekkor 8 hetes volt a babánk, élénk szívhanggal.
Egészségügyi problémáktól kevésbé mentes terhesség volt, ismét egy kisfiúval a pocakomban, akit 2018 május 8-ra vártunk. Szégyen vagy sem, ezt a terhességet nagyon nehezen viseltem, sokat fájt a derekam, valamint az öt és féléves és a két és féléves úgy leszívta az energiám, hogy estére rendszerint zombi állapotba kerültem. Sajnos márciusban a két és féléves gyermekem légúti fertőzéssel kórházba került, ahol három „csodálatos” napot tölthettem vele, majd alighogy kijöttünk a kórházból, az egész családon végigsöpört egy hányás-hasmenés vírus. Eléggé aggódtam, hogy ezek hatására vajon egyben maradok-e. Szerencsésen átvészeltük.
Áprilisban elkezdődött a ctg-re mászkálás, és a 38. hét körül már nagyon vártam, hogy találkozzak a legkisebb hercegünkkel. Az orvosom azt jósolta, hogy körülbelül a 38-39. hét táján kibújik. Őszintén szólva nagyon reménykedtem benne, az előző szülés az otthoni vajúdással és a rövid szülőszobai tartózkodással annyira jó élmény volt, hogy ismét egy ilyet szerettem volna. A korábbi kevésbé jó tapasztalat miatt már elég korán elkezdtem megbeszélni a fiúkkal, hogy majd el kell mennem. A legkisebb tesót nagyon várták, de a két és féléves nem nagyon értette, mit is akarok. A nagy várakozásra csak az vetett némi árnyékot, hogy most még titkon sem számíthattam rá, hogy a drága doktorom majd jön a szülésre, mert időközben átment egy másik kórházba dolgozni, csak a magánrendelése volt helyben.
Eltelt a 38., sőt, a 39. hét is. Betöltöttem a 40. hetet, volt ctg, ultrahang, a hüvelyi vizsgálatnál megállapították, hogy a méhszáj két centire nyitva, talán már közel a szülés. Teljesen felpörögtem, hogy hurrá, mindjárt szülünk, talán túlságosan is beleéltem magam, na, meg nem kicsit pánikoltam a szülésindítástól. Kétnaponta kellett mennem ctg-re, rendszerint mutatott némi fájást, de nem igazán éreztem, a tágulás sem haladt előre. Szombati napon a szülőszobára kellett mennem ctg-re. Na, akkor kicsit beparáztam, amikor oda beléptem, előjött az összes emlékem. Nem segített rajtam, hogy gyakorlatilag az összes szülésznő megkérdezte, hogy lehet, hogy a harmadik gyereket hordom túl?
A szerző első szülésének története:
Ne fickándozzon a szülőágyon, mert szétesik!
Miután az oxitocint beadták, olyan fájásaim lettek, hogy majd’ lefordultam az ágyról.
Tovább>>>
Azon a napon volt ultrahang és magzatvíz vizsgálat. Mindent rendben találtak, de a nap további részében a hangulatom nagyon depressziós volt, sírtam, meg ideges voltam. Most annyira nem attól, hogy ott kell hagynom a fiúkat, persze a kisebbik miatt kicsit aggódtam, de a szülésindítástól igencsak betojtam. Főleg hogy egy csomó rémtörténetet sikerült elolvasnom. Persze voltak pozitív élménnyel teli történetek is, de azok az én fejemben nem ragadtak meg. Már csak azért imádkoztam, hogy gyors legyen. A sikeres önhergelés hatására estére ötperces gyenge fájásaim lettek, amik éjjel kettőig tartottak, amikor elaludtam. Pedig nagyon jó lett volna május 13-án szülni, mert akkor volt a házassági évfordulónk. De nem történt semmi, így igyekeztem lelkileg felkészülni, arra hogy hétfőn be kell vonulnom a kórházba. Elérkezett a hétfő, a fiúk nagyon bújósak voltak, a kicsi előző éjszaka félóránként kelt sírva, különböző okokból, valószínű érezték, hogy elmegyek. Így én is elég nehezen tartottam magam.
Május 14-én 11 órára kellett a kórházba érnem. Bejelentkezés után elköszöntem a férjemtől, meg a gyerekektől, talán még soha nem fájt annyira a szívem, nagyon rossz volt őket nézni, hogy beszélgetés ide vagy oda, fogalmuk nincs, mi történik. Felvétel után volt egy ctg, ultrahang, és vizsgálat. Nagyon kedves doktornő vett fel, mondtam neki, hogy nem kicsit félek. Azt mondta, ha szerencsém van, és a reggeles orvos is úgy találja, akkor burokrepesztéssel indítanak, mert harmadik baba, és két centire nyitva vagyok. Az gyors szülést eredményez (arról nem regélt, hogy pokoli fájdalmakkal jár), míg ha méhszájérlelőt használnak, az eltarthat napokig. Na, hát én gyorsan akartam túl lenni a dolgon. Minél hamarabb haza akartam menni a fiúkhoz.
Ezután kaptam egy ágyat. Kétágyas szobák vannak, fürdővel. Az alapítványi szobák egyágyasak, fürdővel. Nekem jó volt a sima, kedves szobatársat kaptam, aki szintén pocakos volt még. A délután további részében vele beszélgettem, szerencsére neki már volt indított szülése, sok mindent elmesélt, kicsit sikerült megnyugtatnia.
A férjemmel abban állapodtunk meg, hogy nem erőltetjük a látogatást, ha úgy látjuk, hogy jobb a fiúknak, ha nem mászkálnak hozzám, aztán meg nélkülem haza. Nekünk ez bevált, bár mondta, hogy az éjszakák így is nehezek voltak a kisebbikkel, de a nappalok jók voltak. Este mennem kellett ctg-re a szülőszobára, ott volt egy kismama, éppen szülése végén tartott nagyon komoly hanghatásokkal. Akkor mondta az egyik szülésznő, hogy ne féljek, harmadik baba, tudom, hogy mi fog történni. Na, hát ezzel nem sikerült megnyugtatnia. Jött a másik szülésznő levenni rólam a gépet, aki hosszan kifejtette, hogy a természetes szülés a legszebb, az indított szülés az egy elnyújtott maratoni szenvedés. Hát ennyit a megnyugtató támogatásról.
Megfelelő lelkiállapotban érkeztem vissza a szobámba, a vacsorához egyáltalán nem volt kedvem. Este felhívtam a párom, visítva bőgtem neki egyet a telefonba (úgy sejtem, semmit nem értett belőle), aztán lefeküdtem aludni. Sikerült aludnom egy keveset, reggel jöttek szólni, hogy ne reggelizzek. Ennek ellenére ettem egy pár darab kekszet, úgy sejtettem, kelleni fog az energia.
7:30-ra kellett mennem a szülőszobára. A vajúdóban kaptam egy ágyat. Ott egy középkorú szülésznő gyári állású mosolyszámlálóval, és mondta, menjek, előkészít. Én olyan ideges voltam, hogy a szobámban hagytam a törölközőm, meg az összes tisztasági csomagon, így visszamentem érte. 8 órakor megérkeztem az elkészítőbe, megtörtént a borotválás, a beöntés. Majd jó sokáig zuhanyoztam, próbáltam húzni az időt. 9 órakor elfoglaltam a helyet, a 2-es szülőszobát, a mellettem lévőben szültek, így elég nagy volt a hangzavar.
Amikor mellettem vége lett a szülésnek, megérkezett a szülésznő, mondta, hogy vegyem le a bugyit. Mondtam, nincs rajtam, úgy sejtettem, nem lesz rá szükségem. Erre néhány ékes szóval kifejtette, hogy a mai nők nem tudnak öltözködni. Hát szégyelltem magam, amiért a szülésre alsó nélkül érkeztem. Azt hiszem, a hiányos öltözékem megpecsételte kettőnk kapcsolatát. Ezek után gyakorlatilag nem beszélgettünk, sőt, csak a szülés végén találkoztam vele, gyakorlatilag egyedül voltam hagyva, mivel harmadik gyerek, úgyis tudom, mit kell csinálni.
Megérkezett a doktornő, bemutatkozott, mondta, hogy ő fogja majd a szülést vezetni, és következett a burokrepesztés. Azt hittem, ezzel nem lesz gond, az előző két szülés alkalmával semmit nem éreztem belőle, valószínű, mert ott már előrehaladt szülésnél végezték. Na, a burokrepesztés, az annyira nem ment neki, hogy az eszközzel végigkaristolta belül mindenemet, és a beavatkozással gyakorlatilag akkora fájdalmat okozott, mint maga a szülés. Mondta, hogy ez 3 cm, majd felnyúlt még egyszer, matatott, és mondta, legyen inkább 4 cm. Ez annyira kellemetlen volt, hogy nagyon kellett igyekeznem, hogy a lábam ne mozdítsam meg a feje irányába. Szerencsére a magzatvíz tiszta volt, nem úgy, mint az előző két alkalommal. Rám tették a ctg-t, mondták, hogy majd egy fél óra múlva felkelhetek, és átmehetek a vajúdóba. Aztán ottfelejtettek, meg elfelejtettek.
9:05-kor megérkezett az első fájás, ami rögtön olyan volt, hogy padlót fogtam tőle, gyakorlatilag sikoltozni lett volna kedvem, de nem jött ki hang a torkomon. Aztán ahogy jött, úgy ment is. De nem sokáig örülhettem két perc múlva jött a következő. Itt rájöttem, mindenféle orvosi képzettség nélkül, hogy a szülés bizony elkezdődött. Bejött a szülésznő, mondtam, hogy szerintem elkezdődött, legyintett, hogy az kizárt. Erősködtem, erre kénytelen-kelletlen megnézett, mondta, ez 5 cm, sehogy nem állunk. Ő tudja, bár negyedórája még csak 4 cm volt. Aztán mivel megérkezett a lánya ctg-re, ott hagyott.
A szerző második szülésének története:
A mentős azt mondta, kizárt, hogy már nyomnom kell
A mentős közölte, ha nem folyt el a magzatvíz, akkor nem mostanában fogok szülni, és kizárt, hogy nyomnom kell.
Tovább>>>
A csecsemős nővérke, aki arrafelé tevékenykedett, komolyan gyakrabban rám nézett, mint a szülésznőm. Aztán egyszer csak hallottam, hogy a szülésznőm beszélget a másik szobában, akkor szóltam neki, kérdeztem, hogy szólíthatom, ha valami történik, tudjak kiabálni. Erre mondta, hogy én csak ne kiabáljak, az itt nem szokás, majd ő tudja, mikor kell jönnie. Közben valamelyik szülőszobába ékezett egy asszonyság, aki nyilván nagyon odavolt, mert folyamatosan üvöltözött, és az elkövetkezendő órákban utcalányokat futtató személynek nevezte a párját, és ezt elég hangosan üvöltözve közölte vele. Jó sok energiája volt, percenként legalább 60-szor ismételte.
10:30 körül már eléggé odavoltam, hiába kiáltottam a szülésznőmnek, természetes nem hallotta. Végre visszajött a szülésznőm. Mondtam annak a drága teremtésnek, szerintem nyomnom kell, erre ő, hogy 5 cm tágulásnál nekem tuti nem kell nyomnom, de ha ilyen hisztis vagyok, megnéz. Hát leesett az álla, közölte, hogy ez 9 cm, és nincs méhszáj, szalad az orvosért. Akkor végre visszajött az orvos, szétkapták az ágyat, és kezdhettem nyomni.
Na, itt tényleg maratoni küzdelem kezdődött, a baba nem akart lejjebb jönni, kaptam oxitocint, mert szerintük nem volt elég erős a fájás, gátmetszés nem volt, volt helyette gátvédelem, ami szerintem szintén lassította a dolgot, mert a baba hozzám képest azért nagy lett. Aztán végre 2018. május 15-én (41.hét) 11:31 perckor megérkezett Dávid. Nem sírt fel, szüksége volt némi orrtisztogatásra. Lemérték, 3700 gramm volt, 54 cm és megvolt az elmaradhatatlan hajkorona is. Közel egy kilogrammal túlszárnyalta a testvéreit.
Engem ezután elláttak, lett néhány repedésem, de azt nem varrták, a magzatburok egy darabkája bent maradt, az nem volt egy fáklyásmenet, mire azt kitisztították. Megkaptam a babámat, és akkor ismét ottfelejtettek minket három órára, mozogni annyira nem tudtam a babával a kezemben, a babát sehova nem tudtam letenni, hiába szólítgattam a szülésznőket, nem jött senki. Egyszer arra járt egy idősebb szülész, ő jött oda hozzám, adott egy takarót, hogy ne fázzak, meg elvitte a babát, hogy tudjak pihenni. Ezúton is köszönöm a doktor úrnak. Nyilván ő szólt valakinek, mert ekkor érkezett két szülésznő is, szóltak, hogy pattanjak, mert kell a szülőszoba, menjek vissza a gyerekágyas szobámba. Olyan tempóban, és stílusban, mint akin átment egy egész vasúti szerelvény, letakarítgattam magam, felöltöztem és visszavánszorogtam a kórtermembe. A szobatársam nagyokat nézett, hogy megvan a baba, és én így mászkálok. Mondtam neki, készüljön ő is így fog, nincs más választása.
Megérkezett a börtönőr stílusú nővérke is, aki szólt, ha nem akarok éhen halni, menjek ki ebédelni, mert ő nem pakolgatja tovább az ennivalómat. Gyors ebéd után lezuhanyoztam, átöltöztem, gondoltam, alszom egyet. Ez a tervem is a kukában landolt, Babókát visszahozták etetni, és mondták, ha nem gond, ki is költöztetnék már hozzám, mert van bent náluk másik két baba is. Így attól kezdve együtt voltunk. A kórházban jelenleg az a trend, hogy nem fürdetik a babákat, csak ha valami nagy baleset éri őket. Így búcsút mondtam az egyedül töltött 15 perceknek is. A baba csak akkor aludt, ha szopizni próbált vagy ringattam. A csecsemősöket pedig nem szabadott olyasmivel zavarni, hogy én zuhanyozni, vagy enni szeretnék, vigyázzanak egy kicsit a dedre, ezért amikor zuhanyozni szerettem volna, vagy vécére menni, és a baba nem aludt, márpedig nem szokott, a hatalmas pocakkal rendelkező szobatársam dajkálta.
A napok gyorsan teltek, de a két nagyobbik gyerekem nagyon hiányzott, az utolsó este már bőgtem a férjemnek a telefonba, hogy én haza akarok menni, meg azt a hülye Ranger Ralphot akarom olvasni a fiúknak.
Végül elérkezett a hazamenel napja, Dávid eredményei jók lettek, nem sárgult be, így egy pénteki napon távoztunk a tőlem 0 csillagot kapott intézményből. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz otthon, hogy fogadják a nagyok a kicsit. Hát igencsak elérzékenyültem, mikor kivettem a hordozóból, ők meg odarohantak, és azt sem tudták, hogyan puszilgassák vagy simogassák meg. Azt hiszem, ez volt eddig a legszebb pillanatunk.
A szülésről és a kialakult negatív élményeimről írnék még pár gondolatot. Nyilván az én hozzáállásom sem volt elég pozitív, elég rosszul viseltem a szülésindítás tényét. Nem a szülési fájdalmakkal volt a legnagyobb problémám, az tiszta sor volt, hogy fáj, nem könnyű. A legnagyobb csalódást a kórházi személyzet hozzáállása jelentette, tisztelet a nagyon-nagyon kevés kivételnek. De a szülésnél asszisztáló dolgozók hozzáállása elkeserített, és emiatt nem éreztem biztonságban magamat/magunkat a szülés alatt sem. És nem vagyok egy picsogós fajta, de mondjuk szülés után legalább a mosakodásnál vagy az öltözésnél hálás lettem volna némi segítségért. Ezek miatt az érzések miatt gondolom úgy, hogy biztos nem szeretnék több gyereket szülni. Imádom mindegyiket, de az biztos, hogy az érkezésük körüli hangulat megalapozza a kezdeti kapcsolatunkat.
Köszönöm, hogy elolvastátok a történeteinket.
Angyalka
Ha szeretnél még szüléstörténeteket olvasni:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
