Írhatnám, hogy a terhesség alatt állandóan a Bezzeganyát olvastam, de hogy őszinte legyek, nem így történt. A harmadik szülésem után – terápiás céllal – kezdtem el olvasni az oldalt, és nagyon sokat segített a negatív élmények feldolgozásában, a továbblépésben, és kedvet kaptam hozzá, hogy leírjam a saját történeteimet is.
Igazából szerencsésnek mondhatom magam, egyik szülésem sem volt rekordhosszúságú, de egyiket sem mondanám egyszerűnek, sőt! De a végeredmény számít, és az minden esetben tökéletes. Ellenben egyik szülés után sem éreztem az eufóriát, a mindent elsöprő boldogságot és örömöt. Egyszerűen megkönnyebbültem, hogy túl vagyunk rajta, mindenki él és egészséges. Az életen át tartó szerelem, az nálam valahol a gyerekágyas osztály, és a manók kéthetes kora között kezdődött, mindhárom esetben.
Hát akkor kezdjük az elején.
A Párommal 2010-ben ismerkedtünk meg, és 2011 májusában házasodtunk össze. Szerintem valahol az esküvő környékén jött az elhatározás, hogy szívesen bővítenénk a csapatunkat egy babával. Teltek a hónapok, túl voltunk egy házvásárláson és egy megkezdett felújításon, míg nem egy nagyon hideg decemberi napon végre pozitívat teszteltem. Mindketten nagyon boldogok voltunk.
Az elején úgy gondoltuk, hogy nem csinálunk nagy ügyet a terhességből és a terhesgondozásból (például magánorvos) de mivel az sztk-s szakrendelésre a legkorábbi időpont az egy februári nap volt, így újraterveztünk. Végigmértük a kínálatot, és kikötöttem egy korábbról ismert, negyvenes évei taposó szülész-nőgyógyásznál.
Az első találkozó alkalmával hathetes volt a babánk. Nem volt egy pátyolgatós fajta, de nem is vágytam rá. Ellenben nagyon alapos volt, és szakmailag szerintem kiváló. Írhatom, hogy az együtt eltöltött terhesgondozások és szülések, ha nem is baráti, de egy nagyom jó kapcsolatot alakítottak ki köztünk.
Az itteni kórházban nincs lehetőség arra, hogy az ember orvost fogadjon fel a szülésre, tehát nekem is be kellett érnem azzal, hogy a terhesgondozás történik magánúton, a szülés pedig majd alakul.
A terhesség végig problémamentes volt, szorgalmasan jártam a vizsgálatokra. Szerencsére csak 9 kg-ot híztam, bár 156 cm vagyok, tehát ez is meglátszott.
Ádám babánkkal augusztus 17-re voltam kiírva. Elérkezett a nagy nap, és persze semmi nem történt. Az akkori kórházi protokoll miatt a 40+1. napon be kellett feküdnöm a kórházba. Hát egyáltalán nem örültünk neki. Romantikus elképzeléseimben az szerepelt, hogy majd otthon beindul a szülés, megszokott környezetben vajúdhatok, stb. Hát erről ennyit.
Így egy szombati napon, 12 óra körül csengetnem kellett a szülőszobás részlegre. Mivel hétvége volt, így ugye a sima szülészeti osztályon nem volt felvétel.
Kijött egy nem túl barátságos szülésznő, és még mielőtt könnyes búcsút vehettem volna a férjemtől, bőröndöstől berántott az ajtón. Bevitt a vizsgálóba, rám parancsolt, hogy öltözzek hálóingbe, majd menjek a vajúdóba. Öltözés közben végighallgathattam egy szülés kiabálós részét, nem mondom, hogy nem tojtam be rendesen.
Mikor megérkeztem a vajúdóba, rám tették az ctg-t, közben megtörtént az adatrögzítés. Ctg után jött egy nőgyógyász nő, mondta, megvizsgál. Hát ilyen élményben még nem volt részem, gyakorlatilag csillagokat láttam. Próbáltam menekülőre fogni a dolgot, majd nem a legjobb modorban közölték, hogy ez az érzés a szüléshez képest maci füle (nyilván nem ezekkel a szavakkal, de én már cenzúráztam a mondatot.)
Ezután átkísértek a nőgyógyászatra egy hatágyas szobába, ahol lejárt terminusú kismamák voltak. Mindenki várta, hogy rákerüljön a sor, indítsák a szülését, és reménykedett, hogy még az indítás előtt magától beindul a dolog. A következő napon mennem kellett oxitocin-terheléses vizsgálatra. Ami után este távozott a nyákdugó.
A következő napok eseménytelenül teltek mindem nap volt ctg, kétnaponta ultrahang. A férjem minden nap jött látogatni, igyekezett sok időt ott tölteni.
Augusztus 20-án kimentünk a szobatársakkal együtt a kórház elé tűzijátékot nézni, hátha az beindítja a szülést. Persze egyikünkre se volt hatása.
Aztán 21-én olyan este 22 óra körül elég erős görcsökre ébredten. Rögön az órát kezdtem nézni, 5 percenként érkeztek. Kimentem a nővérpulthoz szólni a nővérkének, ő tanácsolta, hogy próbáljak aludni. Nem gondoltam, hogy sikerül, de olyan 1-2 óra múlva sikerült elaludnom. Hajnalban ébredtem: az egyik szobatársamat elvitték szülni, én pedig detektáltam, hogy a fájásaim elmúltak, még biztos nem szülök. A reggeli vizit során azért az egyik orvos rám nézett, közölte, hogy ez kb. 2 cm, itt ma még nem lesz baba.
Azért hazatelefonáltam a páromnak, aki éjszakás volt, hogy a telefonjára figyeljen, mert úgy érzem, itt lesz valami. Közben elég erős rózsaszínes folyásom lett, délelőtt azonban egy darab fájásom nem volt.
A délutáni látogatás után visszamentem a szobába, és amint elnyúltam az ágyon, olyan görcseim lettek, hogy azt hittem, meghalok. A szobatársaim mérték az időt: szabályos 5 percenként jöttek. Éppen jött a vizit, szerencsére épp az én orvosom volt ügyeletben. Mondta is rögtön, hogy megvizsgál. A vizsgálat nem volt kellemes, de mondta, hogy ez 4 cm. Mehetünk a szülőszobára. Hát elég kínlódva visszavonszoltam magam a szobába, összepakoltam a holmim, szóltam a férjemnek, és indultam a szülőszobára.
Ezután megtörtént az élőkészítés (borotválás, beöntés), majd 19:30- kor elfoglalhattam az egyetlen apás szülőszobát. Nemsokára megérkezett az orvosom (hatalmas megnyugvással töltött el, hogy ő pont bent van, nem idegennél szülök), és burkot repesztett. Sajnos a magzatvíz zöld volt, így mondták, hogy kapok oxitocint, hogy a baba minél hamarabb megszülessen. Na, gyakorlatilag miután az első csepp megérkezett a vérkeringésembe olyan fájásaim lettek, hogy majd’ lefordultam az ágyról.
Szülésznőnek azt a hölgyet kaptam, aki a szombati napon felvett, de olyan brutál fájásaim voltak, hogy nem igazán érdekelt. Arra emlékszem, hogy rám szólt, hogy ne nagyon fickándozzak az ágyon, mert elég régi és szétesik. Hát én kérek elnézést…
Megérkezett a férjem, szép, zöld műtősruhába öltöztetve. Nagyon sokat jelentett, hogy ott volt. Az elkövetkező három órát különböző pózok váltogatásával töltöttem, amik közül a labda nekem olyan kellemetlen élmény volt, hogy még a helyzethez képest is villámgyorsan leugrottam róla. A zöld magzatvíz miatt a szívhangfigyelő végig rajtam volt, ami eléggé korlátozta a mozgásomat, bár nem is nagyon volt kedvem rohangálni, leginkább oldalt fekve próbáltam túlélni a dolgot. 22:45 körül visszajött az orvosom, megvizsgált, és mondta, hogy teljesen eltűnt a méhszáj, majd ha érzem, hogy nyomnom kell, akkor nyomhatok. Jó néhány fájás eltelt, de nyomnom még mindig nem kellett, akkor tanácsolták, hogy álljak fel. Nem örültem neki, de ahogy lekúsztam az asztalról, rögtön éreztem, hogy nyomnom kell.
Visszafeküdtem, felkerült a lábtartó, és nyomtam. Hát az első nyomások nem igazán sikerültek. Aztán kis idő után ráéreztem a dologra, de a baba csak nem akart előbújni. Majd egyszer csak azt hallottam, hogy az orvos mondja a szülésznőnek, hogy készítse a vákuumot. Nagyon megijedtem, emlékszem, hogy ránéztem, és mondta, hogy ne haragudjak, de folyamatosan esik a baba szívhangja. Aztán a vákuum segítségével, egy fájással és jó hangos üvöltéssel később (a vajúdás alatt nem nagyon volt hangom), augusztus 22-én 23:35 perckor megszületett Ádám. Nem sírt fel rögtön, rám tették, hatalmas haja és nagy szemei voltak. Na, meg igen csak csúcsos fejecskéje. Megpusziltam és elvitték. Apa ment vele. A rózsaszín köd nem öntött el, inkább csak örültem, hogy szerencsésen túl vagyunk rajta.
A vákuumra azért volt szükség, mert mindkét kezecskéje a feje mellett volt, és elakadt a szülőcsatornában.
A méhlepény kicsit nehezen akart megérkezni, de végül ezen is túl voltunk. Ezután jött a varrás. Szerencsére a vákuum ellenére csak a gátmetszés helyét kellett összevarrni, az sem volt vészes. Nem mondom, hogy nem éreztem, de azon a napon volt rosszabb is.
Megérkezett a férjem a babával a kezében 2800 gramm és 52 cm volt, nagyon picurkának tűnt.
Megkért a szülésznő, hogy saját lábamon fáradjak át a vajúdóba, ott együtt lehetünk egy kicsit. Hát átporoszkáltam egy lepedővel a lábam között a másik szobába, ott jobban szemügyre vehettem a Kismanóm, megpróbáltuk a szopizást is. Kicsit később babát elvitték, a férjem hazament, én meg aludhattam volna, de nem tudtam. Két óra múlva jött a szülésznő, hogy menjek pisilni, zuhanyozni, és átkísér a gyerekágyas osztályra. Sajnos zuhanyzás közben elájultam, így jött egy újabb kétórás kényszerpihenő.
Ezután biztos, ami biztos tolószékben átvittek a gyerekágyra. Ott a roaming-in keretein belül reggel 6 órakor jött egy „kedves” csecsemős nővér, és megkért szó szerint, hogy pattanjak ki az ágyból, megmutatja a köldökkezelést és a pelenkázást. Mikor nem igazán ment a dolog fürgén, rám ripakodott, hogy
„Anyuka, ne lustálkodjon!”
Mondtam, hogy éjszaka szültem. Nem túl barátságosan elmagyarázta, hogy ez a babámat sem érdekli, de még őt sem. Na, itt rájöttem, hogy itt aztán nem számíthatok segítségre, de még pihenésre sem.
Négy napot kellett még bent töltenünk, mert sajnos besárgult a baba, és az egyik eredménye a vérképen kicsit magas lett, így antibiotikumot kaptunk. De hétfőn reggel végre hazamehettünk. Nagyon jó érzés volt végre immár babával együtt otthon lenni, nyugalomban.
Ádám Manó ma már hatéves boldog, nagyon mozgékony nagyfiú, aki feltaláló akar lenni. Azt hiszem, azokat az órákat soha nem fogom elfelejteni, mikor világra jött. Onnantól kezdve hozhat bármit az élet, boldogok vagyunk, mert ő van nekünk.
Angyalka
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
